Randevúnak álcázott interjú – a szellemes definíciót egy ismerősömtől hallottam, aki nem kevés iróniával kijelentette: egy mai randevú olyan, mintha az illető egy HR-es előtt ülve beszélne arról, miért gondolja, hogy ő a tökéletes választás a kijelölt pozícióra. És ebben bizony van igazság.

Az ezredforduló táján minden tekintetben felgyorsult az életünk, és ez a párkapcsolat indítására is igaz. A társkereső emberek árgus szemmel figyelik a másikat, hogy lehetőség szerint minél hamarabb kiderüljön, ő-e az igazi, avagy sem. Az információs kor előtt a felek általában több alkalmat szántak arra, hogy megismerjék a velük szemben ülő másikat.

 

A kölcsönösség és a gyorsaság nem mindig járnak párban…

Az első néhány találkozás lehetőséget ad arra, hogy átfogó képet alkossunk a másik emberről. Ám ha negatív előfeltevésekkel fordulunk felé („minden férfi/nő önző”), akkor öntudatlanul úgy alakíthatjuk a helyzetet, hogy beszéltetjük az illetőt – aztán mivel túl sokáig mesélt magáról, könnyen rásütjük a bélyeget, hogy ő is csak olyan, mint a többiek… Nyugtázzuk, hogy előfeltevésünk beigazolódott, de azt már nem akarjuk tudomásul venni, hogy tulajdonképpen mi komponáltuk meg előre az eseményeket.

Amikor két – lényegében idegen – ember beszélgetni kezd egymással, természetes módon felébred bennük a megismerkedés és a kölcsönös megnyílás iránti igény. Kérdés és visszakérdezés folyamán tudunk meg egyre többet a másikról.

Ilyenkor érdemes gondolni rá, hogy az illető talán csak zavarban van, és szeretné elkerülni a kínos hallgatást. Nem feltétlenül önző, aki sokat beszél: van, aki így szorong.

 

Mr. vagy Miss Tökéletes nem létezik

Az ideál iránti ősi vágyat a 21. századi civilizáció tökélyre fejlesztette – az individualizmus trendjének megfelelően. Sok társkereső jó előre leszögezi, hogy annyi csalódás után már nem akar mást, csak a tökéletes férfit/ nőt, és egyesek jogosnak is érzik, hogy ilyen irreális elvárásokat támasztanak. Csakhogy ez zsákutca, hiszen Mr. vagy Miss Tökéletes nem létezik.

Manapság a pszichoterápiás rendelőkben egyre gyakrabban halljuk, hogy „én már nem kötök kompromisszumot”, pedig tudnunk kellene, hogy minden párkapcsolat működéséhez elengedhetetlen ez a képesség. Sokan romantikus filmbe illő kapcsolatról álmodoznak, és Brad Pittet látják lelki szemeik előtt, amint karjába emeli a szeretett nőt – de a valóság prózaibb, nem a hollywoodi forgatókönyvek szerint alakulnak a dolgok. Alain de Botton angol filozófus hangsúlyozza:

A tudós szerint a tökéletes illeszkedés élménye a valóságban nem azonnal jelentkezik külsődleges adottságként, hanem inkább a párkapcsolat fejlődésének eredménye.

Amikor egy ismeretlent megpillantva azt hisszük, hogy „ő az igazi”, csak saját fantáziaképeinket vetítjük ki egy utunkba kerülő személyre, azaz átrajzoljuk az illető valódi karakterét. Így nagyon valószínű, hogy csalódásban lesz részünk.

 

Amikor az érzelmi sérülések randevúznak

Miért keressük a tökéletes társat, aki olyannak szeret minket, amilyenek vagyunk? – merül fel a kérdés. Ennek az érzelmi igénynek természetes körülmények között a legkorábbi éveinkben kell teljesülnie. A kisgyermek számára a feltételek nélküli szeretet az anya személyéhez kötődik, aki mindig jelen van, tökéletesnek látja, és úgy szereti, ahogy van. Szerencsés esetben a harmonikus korai szülő-gyerek kapcsolat megalapozza az egészséges önbizalom, önbecsülés kialakulását, és utóbbi teszi lehetővé, hogy felnőttkorban ne vágyjunk folyamatos pozitív visszacsatolásra.

Az anya-gyerek viszonyban megélt érzelmi veszteséggel küzdő emberek esetében gyakori, hogy az illető – aki egyébként a felszínen rendezett életvitelt folytat – a megfelelő életkort elérve megpróbál olyan párkapcsolatot létesíteni, amelyben esélyt lát a régóta hiányolt érzelmek pótlására. Az persze nem világos számára, hogy ezáltal olyan érzelmi helyzetet hoz létre, amelyben ő maga destruktívvá válik, miközben a másik félre aggatja ezt a címkét. A narcisztikus karakterű férfi (de a nő is) jellemzően önmagát tartja áldozatnak, és áttolja az agresszor szerepét a másik félre. A „ha ő nem lenne ilyen” típusú vádak jól mutatják az áttolás folyamatát. Az ilyen párkapcsolatok sok csalódást és fájdalmat okozhatnak, annak ellenére, hogy gyorsan véget érnek, mert elég hamar kiderül, hogy az egyik fél teljesíthetetlen érzelmi elvárásokat támaszt a másikkal szemben. „Az igazinak” valójában látnia kellene, amit a másik érez és gondol, és ez ténylegesen a csecsemő élethelyzetét idézi, azt a törődést, odafigyelést, amit a kisgyerek kap az édesanyjától.

Egy meglett embernek viszont nyilvánvalóan másképp kellene működnie a párkapcsolatában. A partnerünk nem olvashat a gondolatainkban, és felnőttként már egyébként sem nyújthat nekünk senki olyan mértékű biztonságérzetet, amely a korai életkorból származó érzelmi hiányokat pótolhatná.

 

EZ IS ÉRDEKELHET:

• Szerelem és boldogság – A valóságban ezért meg kell dolgozni
• A szerelem tudományos oldala: Tényleg úgy hat, mint az alkohol?
• Hatalmi játék a párkapcsolatban