Az ünnepi időszakban nehéz elmenekülni a média és a fogyasztói társadalom által bőségesen megjelenített boldogságtól, ami azt mutatja, hogy mindenki milyen boldog. De alapvetően ez a kép egy külső vizuális nyomás hatására születő erős érzelmi kontraszt, amely a saját nehézségeket felnagyítja, mások problémáit pedig kicsinyíti. És eléri, hogy azt gondoljuk, „nekünk rémes rokonaink vannak és szörnyű három napunk lesz”.

 

Előzd meg az érzelmi támadásokat

Ha a párkapcsolat szempontjából magányos karácsonyt a családban kell eltölteni, akkor – bár a velük töltött idő kiemel az egyedüllét szorongásából – érdemes felkészülni a találkozásokra. A pletykás nagynéni, a tapintatlan nagybácsi olyan személyek lehetnek, akik némi kárörömmel tudnak olyan kérdéseket feltenni, amelyektől legszívesebben mindenki kifutna a világból. Ha feltesszük a kérdést, mi is a megoldás ilyenkor, ami magasabb színvonalú érzelmi válasz, mint az illető leöntése halászlével, akkor a válasz a nyugalom és a megelőzés kettősében keresendő. A nyugalom ahhoz kell, hogy ne rohanjunk el, a megelőzés viszont segíthet abban, hogy nem engedjük át a helyzet feletti kontrollt a másik félnek, aki láthatóan szeretné jól érezni magát más kárára. Ha szinte köszönéskor magunkhoz ragadjuk a szót és elmondjuk, hogy nem kell feltennie a kérdést, már elérhetjük, hogy a meglepetés ereje elvesszen. Ám ha az illető kis idő múlva, a bejgli felett mégis megindítja újra az érzelmi támadást, akkor humorral érdemes visszaválaszolni. Minden családban előfordul olyan rokoni kapcsolat, amely nem feltétlenül a szeretetről szól. A szál, ami összeköt velük, tehát inkább a család hagyományaihoz köthető, semmint pozitív érzelmekhez.

 

Mennyivel jobb lenne egy társsal otthon lenni…

Ez egy teljesen érthető vágy, de ha az élet éppen úgy alakul, hogy „csak” a család van, akkor ezzel a helyzettel kell valahogy megbirkózni. Amikor a családról „megvan” a véleményünk, amit sosem mondtunk ki, akkor az ilyen kényszerű együttlétek komoly érzelmi kihívást jelenthetnek. Olyan emberekkel kell ugyanis együtt lennünk, akikkel önszántunkból nem lennénk.

Annak ellenére, hogy esetleg jól jönne egy változtatás a hagyományos forgatókönyvhöz képest, a családok általában beleragadnak az általuk merevvé tett változatba. Egy jó családban lehetne számítani arra, hogy a légkör megértővé és elfogadóvá válik, a beszélgetések puhák és szeretetteljesek lesznek, igazodva annak érzelmi állapotához, aki épp egyedül van. Azonban, ha a család/nagycsalád valójában érzéketlen a tagjaival szemben, akkor amit látnak, nem feltétlenül az empátiát váltja ki, hanem olyan beszélgetések lehetőségét, amelyekben mindenki kifejtheti a kéretlen véleményét.

 

Miért ennyire nehéz?

A családi ünnepek kezelése azért problémás, mert általában senki nem mer változtatást javasolni a hagyományokon. Olyan erős lehet ez a tudattalan normarendszer, hogy mindenkit eltántorít az átalakítási javaslatoktól. Mintha betonba lenne öntve az összes szabály évtizedek óta. Egy család tudattalan érzelmi rendszerében a saját ceremóniák valójában az összetartozás és a kölcsönös jó érzések jegyében kellene, hogy szülessenek és fennmaradjanak. De amikor inkább problémás a tagok érzelmi kapcsolata, semmint pozitív, akkor a forgatókönyv tiszteletben tartása a családot olyan játszmába sodorja, ahol pusztán a formalitás fenntartása lesz a vezető motívum, nem az, hogy a benne szereplők jól érezhessék magukat. Ha valaki azt érzi, nem szeretne valójában részt venni ebben a folyamatban, akkor nagy bátorság kell ahhoz, hogy ezt nyíltan felvállalva, tiszta kommunikációt vezessen be.

Sokszor egy család belső rendszere nem engedi meg, hogy az érzelmek és a kommunikáció valóban nyílttá váljanak. Mindez azért történik, mert a tagok tudattalan összetartása, a „mi akkor is egy család vagyunk” mindennél erősebb. Ettől aztán az látszik, hogy lehetetlen az évtizedek óta fennálló formalitásokat megváltoztatni, olyan ellenállásba ütközne. A „Most miért nem lehet minden úgy, ahogy szoktuk?” érvelések általában az érzelmeket figyelmen kívül hagyva tényleg csak arról szólnak, hogy a szokott menetrend adja a biztonságot, és nem az együttlét tényleges öröme.

 

Mi lehet a megoldás?

A karácsony egy olyan ünnep, amikor átélhetjük, hogy szeretünk és szeretnek, de ezt megtehetjük úgy is, hogy szakítunk a hagyományokkal. Megtehetjük, hogy a kötelező szülői kör után megszervezünk egy baráti karácsonyt a „városi családdal” (lásd Bridget Jones). Meglepő lehet, ha kiderül, hányan vannak körülöttünk, akik nagyon szívesen mennek ilyenkor egymáshoz. Sokakban fel sem merül, hogy ekkor baráti összejövetelt kellene rendezni, annyira családi ünnepként él bennünk ez a három nap. Pedig sokszor a család valójában nem is olyan, mint amilyennek – mások esetében romantikusan – látjuk. A család nem mindig szeretetteljes és védelmező.

Ha van ilyen rokonunk, akkor köthetünk koalíciót vele, vagyis ülhetünk mellé, beszélhetünk vele még karácsony előtt, hogy az összetartás kialakulhasson, és legalább egy cinkos pillantás váltható legyen vele. Karácsonykor nem kell kötelezően boldognak lenni, de megtehetjük, hogy legalább egy próbát teszünk, képesek vagyunk-e némi bátor átalakításra a családunkban egy pozitívabb érzelmi állapot elérése érdekében. Ha belevágunk, akkor nem túlélés lesz ez a három nap, hanem olyan időszak, amikor megállapíthatjuk, hogy: rendben, ez most még ilyen, de majd lesz másmilyen is…