Nem tudjuk, hogy mi zavar jobban, hogy nem tudjuk, miért teszi vagy, hogy nem érdekli. És persze jönnek a kifogyhatatlan és végeláthatatlan egyoldalú beszélgetések, veszekedések. Így nevezi őket mindenki, de ez valójában soha nem beszélgetés, csak beszéd. Nincs kétoldalú kommunikáció. Nem lehetséges a veszekedés sem, mert ez inkább afféle leszidáshoz, kifakadáshoz hasonlítható, amikor már nem bírjuk cérnával. Még ha bármelyik esetben van is valamiféle reakció, akkor sem nevezhető kommunikálásnak, mert soha nincs eredménye. Felesleges rágódás, idegőrlés eredmények nélkül. Hányszor kimondtuk már: ,,Nem akarok többé veszekedni…”
De ugyanabban a körforgásban ugyanazok a problémák térnek vissza. Értelmetlen kapcsolat.
Máshogy alakult volna az életünk, ha nem késnénk mindig 5 percet?
A szeretet a tökéletes terápia
Minden ember számára – legyen az férfi vagy nő – fontos, hogy szeresse, törődjön vele valaki, hiszen ez az egyik legalapvetőbb emberi igény. Segít az életben maradásban, a mindennapok gondjainak leküzdésében, abban, hogy az akadályokat könnyebben vegyük. Ha tudjuk, és ami a legfontosabb, érezzük, hogy van valaki, legalább egy valaki, akinek fontosak vagyunk, aki szeret minket. Akivel nem éreztetik, hogy a szeretetet olyan, mintha nem is szeretnék, és itt kezdődik két ember közt a magány. Akit nem szeretnek, megindul a lejtőn, értelmetlenné válik az élete, és csak sodródik az árral, amíg bírja. A szerelem, a szeretet, a törődés, a bizalom, a megértés, az őszinteség, a nyugalom az élet legjobb gyógyszerei mindenre. A tökéletes terápia.
A másik mégis bízik…
Ha túl könnyű egy kapcsolat, az unalmas. Csak akkor szeretjük, ha komplikált?
Fontos, hogy azt akarjuk, aki viszont szeret minket, aki tudja, mekkora szerencse, hogy foghatja a kezünket. Akitől az ölelés valódi, nem kényszerített, nem látszólagos érzéseken alapuló. Milliónyi elrettentő példa mutatja: az ember úgy van összerakva érzelmileg, értelmileg, hogy nem éri be, nem tud boldog lenni, csak megkeseredett azzal, akinek soha nem lesz elég, akitől, ha kér, elutasítást kap. A magányosra talán azért van szükség, arra ,,jó”, hogy fenntartson egy látszólagos párkapcsolatot. S bár egy jégtömbnél is hidegebb az egyik fél, a másik mégis bízik – valameddig –, és teszi a dolgát. Elmegy dolgozni, befizeti a csekkeket, rendben tartja és összefogja a közös életet, ami talán sohasem volt közös.
Rengeteg energia és idő mehet rá, ha valakit fogva tart reménykedés a változásban. Még akkor is, ha sírva, hátat fordítva alszik el, mert az utolsó mondat, amit hozzá szól a párja: ,,Felhúzom a vekkert.”
Várjuk hát a csodát, pedig felesleges. Ilyenkor kell felállni, búcsút venni, és nem húzni tovább. Az elmúlt évek megszokásainak, monotonitásának pedig nem szabad engedni. Oly sokakat visszatartanak, férfit és nőt egyaránt. Parancsra nem lehet szeretni. Parancsra nem lehet szívből törődni.
S akit soha nem vállaltak fel, mint társat, azt soha nem is becsülték meg. Harcolni valaki szeretetéért, tiszteletéért, párként való vállalásáért megalázó. Fizikailag ugyan mellettünk vannak, de társként soha.
A szív és az ész csatája
Elterjedt gondolat, elmélet, hogy a nők inkább az érzelmes bal agyféltekéjüket, míg a férfiak a logikus jobb agyféltekéjüket használják. De mi a teendő, ha a magányos fél ide-oda cikázik a bal és a jobb félteke közt? Ugyanis a ,,ketten egyedül” kapcsolatokban heves vita dúl aközött, amit tudunk és aközött, amit érzünk.
Mi a bölcsebb? Mi a jobb, mi a célravezető egy ilyen nehezített párkapcsolatban, ha az eszünket vagy ha a szívünket használjuk? Hol érdemes meghúzni a szív és hol az értelem határát? Természetesen ki lehet erőszakolni dolgokat, de amit így kapunk meg a magánéletünkben, annak mi értelme? Régen rossz, ha ez nem magától értetődő.
A ,,ketten egyedül” kapcsolatok a ridegség, a nemtörődömség, a kihasználás, a fájdalom és a nagybetűs megalázás színterei. Szabadon eldöntheti bárki, hogy megengedi, hogy levegőnek nézzék, hogy mindent lenyomjanak a torkán, hogy a ridegség a monotonitás átitassa a lakás falait is, és egyedül éljen egy párkapcsolatban.
Általában kétféle módon szoktak véget érni a magányos párkapcsolatok, ha az egyedül élő fél felhozza az említett témákat, fájó érzéseket. A másik fél persze kikéri magának. Ő most is ott van. Ha azonban hallgat továbbra is, és csak raktározza a bánatát, fájdalmát, az ahhoz vezet, hogy megutálja egy életre.
Mindketten felelősek vagyunk a kapcsolatunkért, az egyik azért, mert semmibe veszi a másikat, ukázokat ad, a másik pedig azért, mert hagyja, hogy ezt tegyék vele. Egy szeretetkapcsolatban – függetlenül bármely anyagi helyzettől, mert ez nem pénzkérdés – mindkét félnek a másik tenyerén van a helye, nem pedig a talpa alatt.
Előfordul, hogy egy ember épp a távozásával változtatja, könnyíti meg, teszi boldoggá az életünket. Át kell élni azt a megkönnyebbülést, amelyet akkor érzünk, amikor becsukjuk mögötte az ajtót, mert így lehet rájönni arra, hogy kinyithatjuk később egy olyannak, aki pedig a megjelenésével változtatja meg az életünk. Talán túl egyszerű példa, de ha szálka vagy tüske megy a kezünkbe, azonnal kihúzzuk, hogy ne okozzon több szenvedést. A szívügyekkel – még ha követ is dobnak ránk – ez nem így van. Sokáig képesek vagyunk hordozni magunkban. Az emberi érzelmek, az idegrendszer, az agy nem áll helyre ilyen könnyen, ezért marad bennünk sokáig a tüske, a szomorúság, a harag, düh.
Tele vagyunk szeretettel, de akinek adnánk, nem kér belőle. Mindig egyedül vagyunk, akkor is, ha emberek vesznek körül. Lélekölő, ha valaki magányosnak érzi magát, azzal akit szeret. Hiába szeret.
Sok ,,ketten egyedül” kapcsolatot láttam már, magam is életem ilyenben, de valahogy benne maradunk az utolsó cseppig, mert félünk meglépni a változást, félünk a magánytól. A magányban. Úgy véljük, ha szakítunk, elválunk, egyedül leszünk. Pedig csak a kapcsolatunkban vagyunk igazán egyedül. Inkább maradunk, mert amíg a látszat fennmarad, addig a külvilág nem veszi észre, hogy magányosak vagyunk.
Ki kell várni, csak ki kell várni
Senki sem érdemli meg, hogy egy kapcsolatban, házasságban egyedül legyen. Nem érdemli meg, hogy senkije ne legyen, aki meghallgatja, megérti. Ha már a távollétünket, saját közömbösségünket sem veszik észre, az a legkeserűbb magány. Két ember közt a legordítóbb, égbekiáltó sírás mindig a csend. Kívülről ragyogni próbálunk, belül pedig emészt a felgyülemlett méreg és csalódás.
Nem szabad hanyatlásnak indulnia az életünknek, mert korábban valaki nem becsült meg, nem szeretett viszont, és hagyott egyedül élni, ,,ketten egyedül”.
A múltunk emlékei gyakran villámcsapásként érnek minket, és van, hogy túl gyorsan bukkannak fel újra és újra, a jövő pedig végtelenül lassan közelít hazafelé… DE! Ki kell várni, csak ki kell várni, mint mindent az életben. Jönni fog valaki, aki majd nem tagad meg. Elvégre a mesékben is mindig előbb jönnek a megpróbáltatások, és csak a legutolsó mondat az, hogy: ,,Boldogan éltek, míg meg nem haltak.”
