A szülők nevelési elvei fontos szerepet játszanak a személyiségfejlődés alakulása szempontjából. Nem mindegy, hogy milyen kép él bennük a testvérkapcsolatokról, milyen illúziókat fogadnak el velük kapcsolatban igazságként – mondja Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus. – Ilyen elképzelés lehet például az, hogy a jó testvérek sohasem veszekszenek. Ezek az illúziók meghatározzák, hogyan reagálnak, mondjuk, arra a helyzetre, amikor a testvérek között rivalizálást tapasztalnak.

Ha azt gondolják, hogy ezt nem szabad, mert rossz az a testvér, aki féltékeny vagy irigy a másikra, akkor nagyon keményen közbeavatkozhatnak, és ezzel nagyon rossz irányba vihetik el a testvérek között fejlődő érzelmi kapcsolatot. A testvérkapcsolatok ambivalens természetűek, a szeretet és a ragaszkodás érzése mellett gyakran jelen van a féltékenység és a rivalizálás is. Ettől nem kell megijedni, sőt az egészséges versengés segít kialakítani az énhatárokat és erősítheti az önbizalmat is.

Negatív hatású kivételezés

A testvérkapcsolat jelentős szerepet játszik a személyiségfejlődés szempontjából, hiszen a testvérünkkel tanuljuk meg például az egyenrangú felek közti kommunikáció mikéntjét, a konfliktusok feloldási módjait, de az alkalmazkodás és az együttműködés alapismereteit is. A szülők általában azt hangoztatják, hogy minden gyereküket egyformán szeretik, ám a legtöbb esetben a testvérek pontosan érzik, hogy melyikük a kivételezett, kivel bánnak elnézőbben, kinek engednek meg többet.

Ha a szülők rájönnek például arra, hogy a könnyebben kezelhető, szelídebb gyermekükkel szívesebben töltenek időt, gyakrabban ölelik, dicsérik, akkor tudatos odafigyeléssel változtatni tudnak a kialakult helyzeten. A megkülönböztető bánásmód nemcsak a kevésbé kedvenc testvérnek nem tesz jót, a kivételezett gyereknek sem válik a javára, s ez alapvetően meghatározza, hogy a későbbi emberi kapcsolataikban, például a párkapcsolataikban hogyan viselkednek majd. Az érzelmileg elhanyagolt gyerek – aki úgy éli meg, hogy ő nem szerethető – személyiségétől függően vagy állandóan koldulja a szeretetet, vagy intimitáskerülővé válhat, bele sem lép egy párkapcsolatba, mert annyira fél a csalódástól.

Az agyonajnározott, dicsért „bezzeg” gyerek pedig felnőttként is úgy érezheti, hogy neki mindig több figyelem és csodálat jár, mint a másik embernek. Kialakulhat nála a világhoz való egyfajta egocentrikus viszonyulás.

Családi lelki univerzum

A család a szocializáció elsődleges színtere, ott tanulunk meg emberként működni, a másik emberrel kapcsolatot ápolni. Ezek a minták belénk íródnak és a későbbi felnőtt emberi kapcsolataink alapjául szolgálnak. Ha a családban azt tanultuk meg, hogy a másik emberrel – például a testvérrel – való kapcsolat rengeteg konfliktus forrása, ezt a dinamikát visszük át a felnőtt életünkbe is, és bár nem szeretnénk, azon kapjuk magunkat, hogy újra és újra veszekszünk egymással. Ha azonban megtanuljuk az együttműködés alapjait, akkor felnőve sem okoz majd problémát megtalálni a közös nevezőt a másik emberrel.

Ha egy kicsit közelebb szeretnénk kerülni önmagunk megismeréséhez, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy milyen volt az a családi miliő, amiben felnőttünk. Egy lapra rajzoljuk fel a származási családunkat oly módon, hogy a családtagokat egy-egy körként ábrázoljuk, s a sok kis kör alkotja majd meg a családi lelki univerzumot. A családtagok egymáshoz való viszonyát a körök közötti távolságokkal jelezzük. Megrajzoljuk, ki kihez állt érzelmileg közelebb, illetve távolabb, ki kivel volt szövetséges, kit támogatott, kivel volt feszült a viszonya, esetleg ki volt kívülálló. A gyerekkori családi kapcsolatainkra ily módon rálátva, elgondolkodhatunk azon, hogy e mintázatokat hol fedezhetjük fel a mostani életünkben.