Mindent megoldani és kibírni
Ha azt gondoljuk, hogy nemet mondani nem olyan nehéz feladat, tévedünk. Akiknek az érzelmi megfelelés, a nyugalom megtartása egyet jelent a feltételek teljes elfogadásával, azok gyakran esnek áldozatul saját alkalmazkodóképességüknek. Az életben az egyik legnehezebb dolog vállalni a valódi véleményünket, a szándékainkat, az érzelmeinket és a vágyainkat. A nemet mondás képessége valójában azon múlik, hogy mennyire vagyunk képesek kibírni a „nem” következményeit.
A klinikai tapasztalatok szerint akik nem képesek arra, hogy kiálljanak önmagukért, azok gyakran tépelődnek, de végül általában a békés és könnyebbnek látszó megoldást választják. Ők azok, akik mindenre megkérhetőek, ritkán mondanak nemet, akár még éjszakáznak is, és pluszenergiákat áldoznak másokért. Miközben a környezetük általában szereti, hogy ilyen mértékben támaszkodhat rájuk, ők gyakran boldogtalanabbak és jóval fáradtabbak annál, mint ami látszik. Úgy áldozzák fel magukat mások céljaiért, hogy annak erőfeszítései nem is látszanak, tehát előbb-utóbb mindenki természetesnek veszi, hogy ezt nyújtják. Változtatniuk ezért is nehéz, mert a belső pszichés munkát nehezíti a külső környezet – a barátok, a család, a munkatársak – ragaszkodása a korábbi, megtanult modellhez.
Vágy a szeretetre
Minden személyiség vágyik olyan biztonságos kötődésre, amelyben átélheti a bizalmat, a nyugalmat, azt, hogy a másik nem fogja bántani. A szeretet utáni vágy főként csecsemőkori érzelmi kötődések által formálódik felnőttkorban. Ha annak idején a szeretett személy, az anya elérhető volt érzelmileg, akkor védelmet nyújtott a tehetetlenség és jelentéktelenség tudattalan érzésével szemben. Ez ad alapot ahhoz, hogy az ember elinduljon felfedezni a világot, és adaptív válaszokat tudjon adni a környezeti hatásokra.
Azonban, ha valakinek a korai életéveiben az anyja hullámzó érzelmekkel vagy érzelmi elérhetetlenséggel volt jellemezhető, az nem a biztonságot, hanem a szeparáció kínzó élményét kapta, ami a későbbiekben ahhoz vezet, hogy az illetőnek folyamatosan ellenőriznie kell a környezetét. Ez lesz az a tudattalan szeretetreméltósági törekvés, amely évtizedeken keresztül lehet valakinek olyan tulajdonsága, amelyről nem is feltétlenül tud. Ez egy olyan érzelmi stratégiává formálódik aztán, amelyben állandóan szorongó, ragaszkodó megkapaszkodás a jellemző a társas kapcsolatokban is.
Neki is vannak határai
Aki képtelen nemet mondani, annál a hátterében álló okok között sokszor ott van az önbizalomhiány, az önértékelési problémák, az alávetett szerep felvállalása. Mindezek mögött pedig a tudattalan szeretetreméltósági törekvés, amely egyedül látszik biztosítani a vágyott biztonságérzést.
A saját döntések vállalásától való szorongás előbb-utóbb problémákhoz vezet. Hiába tűnik úgy, hogy kiküszöböli a legfőbb mumust: a félelmet az egyedül maradástól, illetve a munkahelyen a „nem elfogadástól”.
Pszichoterápiás rendelőkben gyakran hangzik el az a mondat: „Ha megmondanám a véleményem, biztos furcsán néznének és talán nem is fogadnák el”. Valójában ez a szorongás nem szól másról, mint arról, mennyire nehéz valakinek eldönteni, hogy akkor is szeretetre méltó marad-e mások szemében, ha kiderül, neki is vannak határai, amiket szeretne másokkal betartatni.
Másoktól függő önbizalom
Azok a karakterek, akik a környezetüket folyamatosan biztonságosnak és pozitívnak akarják érezni, gyakran esnek áldozatul a saját tudattalan érzelmeiknek. Az önbizalom és a nyugalom számukra olyan érzések, amelyeket másoktól kapnak, tehát az állandó visszajelzések megszerzésére törekednek, még olyan áron is, hogy egyre többet kell áldozniuk önmagukból. Az ilyen „kihelyezett” önbizalom kétséges dolog, mindig biztosítani kell a létrejöttét, nem lehet nemet mondani, nem lehet lazítani, állandóan meg kell felelni az elvárásoknak, és magas szinten teljesítve azokat, tudattalanul folyamatosan készenléti pozícióban kell lenni. Ekkor látható, hogy valaki mindig a környezetét monitorozza, azt figyeli, elégedettek-e vele, és képes egy szó vagy egy gesztus után szorongást érezni, ha úgy kódolta, hogy bizonytalan vagy negatív volt a reakció.
„Mit ronthattam el?”
Az ilyen karakterek képesek órákat gondolkodni azon, hogy miért nem mosolygott rájuk a folyosón szembejövő, mi lehet a baj, és fel sem merül bennük, hogy annak az embernek a gondolatai járhattak másutt, tehát nem arról van szó, hogy „nem szeretik” őt vagy probléma lenne vele. A szorongás érzése képes elhatalmasodni, ilyenkor már az a gondolatok tárgya, hogy mit ronthattak el, mit kellene csinálni, amivel helyrehozhatják a hibájukat.
Nem szabad meghátrálni és feladni!
Ha valakinek a környezete már évek óta „megtanulta” azt, hogy az illető mindent kibír és elfogad, akkor csak következetességgel lehet változást elérni. Gyakran a munkatársak vagy a család és a rokonok szeretnék a régi forgatókönyvet megtartani, mert nekik az volt a kényelmes. Ilyenkor nem szabad meghátrálni és feladni. Nem könnyű pillanatok ezek, de ki kell tartani, mert feltétlenül megéri. A változtatás lassan érik be, de ha elindult, csak tartani kell a feltételeket. Ebben sokat segíthet egy igazi barát vagy egy olyan családtag, aki egyértelműen kinyilvánítja a szeretetét és az elfogadását, aki olykor biztatni is képes. Az ilyen kapcsolatok érzelmeibe lehet kapaszkodni akkor, amikor valaki elhatározza: „Mostantól másképp lesz, nem hagyom magam többé!”.
EZ IS ÉRDEKELHET:
- Az önértékeléséről is árulkodik a kommunikációs stílusa!
- Félelem, önsajnálat vagy lustaság? A halogatás lélektana
- Úton a belső béke felé
- Függés és elengedés a párkapcsolatokban
