Ha elgondolkodunk azon, mennyire más volt az élet régebben a párkapcsolatok terén, azt láthatjuk, hogy a régi, lassúbb életben több bizalommal fordultak egymás felé az emberek. Ma úgy tűnik, a gyorsaság és a közösségi média elérte azt, amitől a kutatók a legjobban tartottak, az érzelmek változását. Egy személyiség párkapcsolati működését leginkább az szabályozza, mennyire képes megtartani saját realitását, és hogyan kezeli az egyedülléttől való félelmét, szeparációs szorongásait.
A közösségi média korában az azonnali érzelmi szükségletkielégítés igénye, az állandó kapcsolatban levés és a holding lassú eltűnése (a megtartás, tartalmazás képessége, mellyel magunkban tartjuk a velünk történteket, amíg nem bizalmas barátunknak mondjuk el) elérte, hogy a mai párkapcsolatok szoros együtt járással jellemezhetők. Azonban mindig együtt lenni nemcsak a nagy szerelemről szól, hanem arról is, hogy a másik jelenléte adja a biztonságot, a hiánya viszont bizalmatlansággal teli szorongásokkal fenyeget.
A saját erőforrás fontossága
Elég sok olyan szituációt átélhetünk az életben, amikor valóban segítségre van szükségünk, de ezt mindenki másképp oldja meg. Ha baj van és jó lenne valami segítség, minden személyiség először a saját készleteihez nyúl. Ezek a tudattalan tartományban lévő megoldó stratégiák abban segítenek, hogy a legnehezebb szituációt is átvészeljük. Előfordulhat, hogy többszöri próbálkozásra sikerül csak az átmeneti nyugalmat megteremteni, de az is megtörténhet, hogy csődöt mondanak a saját erőforrásaink, és kritikus állapotban lévén, úgy érezzük, összeomlik a fejünk felett a tető.
Minden attól függ, ki és hogyan képes kezelni a saját pszichés feszültségét, mennyire ijed meg attól az állapottól, amibe került és mennyire él át szeparációs szorongást, ami a legmagányosabb érzés a világon. Aki nem képes egyedül lenni egy pillanatra sem, ha bajban van, mert szinte kisgyerekként kapaszkodik másokba, rajta láthatjuk, hogy talán az egyedüllét jobban rémiszti, mint maga a probléma.
Ahogy felcseperedünk, egyre inkább jellemzővé válnak ezek a viselkedési szokásaink, hiszen ez is egy tanulási folyamat, amiben, bár többféle megoldást kipróbálunk, a végére mindig nagyjából egy igazán jellemző marad. A digitális generációk életében a felgyorsult kommunikációs tempó sokszor okoz párkapcsolati konfliktusokat, mert a „miért nem teszi, amikor pedig tehetné” álláspontra csábít, figyelmen kívül hagyva a realitást. Még az internet előtti időkben is volt olyan élethelyzet, amikor jó lett volna az azonnali érzelmi megerősítés, mégsem szaladt be senki váratlanul a másik munkahelyére, iskolájába vagy a szülei lakására, hogy „most azonnal mondjon valamit!”.
Ez a 21. század kommunikációs helyzetében már nosztalgikusnak hat és úgy fest talán, mintha a régi nemzedékek mind jellemhősök lettek volna, akik bármit kibírtak. Pedig nyilván inkább arról van szó, hogy a lehetőségek akkor nagyon mások voltak, és csak azokat ehetett használni. A távkapcsolatban élők heteket vártak egy-egy levélre vagy „interurbán” telefonhívásra, akiknek meg nem volt telefonjuk, azok egy egész napot is külön töltöttek a szerelmüktől/ barátaiktól/szüleiktől, mire megbizonyosodhattak azok érzelmeiről. Mindez azt is jelentette, hogy fokozott szükség volt egy olyan képességre, mely a belső biztonságérzés, lelki egyensúly állapotát képes volt fenntartani.
