Gyakori hiba, hogy több időt akarunk morfondírozással tölteni, mint amennyit lehet, szükséges. Kifuthatunk az időből, s hiába van meg a helyes válasz, késő. A kérdés is eltűnik. Fontolgatással gyakran elmúlik az alkalom, és így nem lehet eredményesnek lenni semmiben. Persze az időkereten belül meghozott döntés után sem garancia a magabiztosságra.
„Miért ennyi jutott nekem?”
Feladatmegoldás közben, mint minden dolgozatnál, látni lehet a körülöttünk levőket. Az előttünk ülőnek 5, jobbra 7, balra 9 megoldást kell találni. Az arcokon gyöngyöző izzadtságcseppekből, ráncokból, villámokat vető pillantásokból vagy éppen a laza testtartásokból kiderül, kinek jutott fajsúlyosabb kérdés. Megnyugtató, hogy nincsenek körülöttünk gondterhelt arcok. Vissza a sajátunkhoz! Ekkor döbbenten vesszük észre, miszerint a miénk vége kétszámjegyű. Másodszor is annyi, 99. Nem jut más eszünkbe csak az, hogy: ,,Miért ennyi jutott nekem?”, ,,Neki miért csak annyi?”, ,,Hol van az igazság?”. Az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre soha, senki nem válaszol, nem is tud, de jólesik a levegőbe dobni őket időnként, pedig értelme nincs, mert a feladatok ettől nem csökkenek, a problémák nem oldódnak meg. Ráadásul a háborgás időveszteséggel is jár. Ettől kicsit összeroskadunk, megsemmisülünk, így még nehezebb lesz újra nekiállni, elkezdeni.
Amit látunk és tapasztalunk…
Nincs két egyforma élet-feladatlap és a díjazásuk is személyenként változik, de nem kell mindent egyedül megoldani, még akkor sem, ha elsőre úgy tűnik. A felhasználható segítség lehet egy társ, barát, ismerős, rokon, valamint minden olyan emberi képesség, tulajdonság, amely a birtokunkban van.
Bizonyos válaszok esetében egyértelműen kiderül azok helyessége, levezetésük megfelelése. Azonban több is van, amire talán soha nem jön értékelés. Ezek az úgynevezett értelmetlen dolgok az életben, többnyire azért, mert nem értjük, nem látunk mögé, nem kézzelfogható. ,,Köztudott”, hogy csak az létezik a világban, amit látunk, tapasztalunk. Ebből következhet, hogy értelme is csak annak lehet, amit fel tudunk fogni.
Jó vagy rossz, fekete vagy fehér?
A fájdalom, a próbatétel, a szomorúság és minden negatívum, ami egy ember életében nehézséget okoz, azt értelmetlennek, céltalannak tekintjük, mert a boldogság felemelőbb érzés, mint szomorúság. Így előbbinek van értelme, utóbbinak nincs. Az ,,értelmes” boldogságból mégse tanul senki, vagy legalábbis nagyon kevesen, mert nem sarkall gondolkodásra. Az ,,értelmetlen” szenvedéstől viszont sokaknak megváltozik a világképük, mert hirtelen térlátást kapnak, ami új gondolatokat, érzéseket hoz magával.
Nagyon sok emberélet telt már el azzal, hogy megoldókulcs után kutattak, de hiába. Eddig még senki sem találta meg. Talán azért, mert nincs is. Nem létezik olyan paksaméta, amely leírja, hogy mi a jó és mi a rossz, mert valamelyiknek feltétlenül lennie kell. Örökké e kettő között lebegünk. Jó vagy rossz, fekete vagy fehér. Közben néha feltűnik a szürke is, de ennek a színnek a felismerése szinte kiváltság.
Aki életet kap, feladatot kap
Fontos, hogy csak olyan feladatsort kapunk, amelynek megoldására képesek vagyunk. Nem kell emberfelettire törekedni. Emberként élni, embernek lenni így is a legnehezebb, legösszetettebb feladat mindenkinek. Az egyetlen élőlény vagyunk, amely önfeledt boldogságában is képes boldogtalannak érezni magát. Szenvedésünkben pedig valamiért örömteli szívvel élni. Aki életet kap, feladatot is. Aki feladatot kap, erőt is. Aki küzd, ugyan elbukhat, de aki tétlen, az nem róhat fel senkinek semmit.
