Lehetetlen testarányok
Szürreálisan hosszú lábaival, nádszálvékony derekával és hatalmas melleivel 57 éve ostromolja Barbie az énképünket. Ha hús-vér nő lenne, a magassága meghaladná az 1,9−2,2 métert. A melle szilikonból lenne, és ha már úgyis benézett a plasztikai sebészetre, a lengőbordáitól is megszabadulna. De hiába nézne ki csodásan, nagy valószínűséggel egész nap csak feküdne, mert a kóros soványságtól mozdulni se tudna, és a menstruációja is elmaradna.
A valóságban 1:100 000-hez az esélye annak, hogy egy nőnek természetes körülmények között Barbie-alakja legyen. Viszont sokakat annyira megfog a szuperkarcsú baba imidzse, hogy egy kisebb vagyon és jó néhány fájdalmas beavatkozás árán Barbie-vá operáltatják magukat.
Bár tagadják, a csak „humán Barbie-ként” emlegetett ukrán Valeria Lukyanova és a brazil Andressa Damiani alakja sem lehet más, mint egy plasztikai sebész műve. Ugyan a két nő esete durva szélsőség, tény: az ikonikus baba rengeteg lány és nő önértékelését befolyásolja negatívan – ráadásul úgy, hogy nem is tudnak róla.
Énkép a gyerekkorban
A gyerekek szocializációjuk során különböző viselkedésmintákat sajátítanak el: a látott szerepeket magukévá teszik, azaz egy idő után már azt tartják helyesnek és megfelelőnek, amihez hozzászoktak. A szocializáció egyik fontos kelléke a baba. Brit pszichológusok 5 és 8 év közötti kislányokon tesztelték, hogyan hat a Barbievilág az önértékelésükre.
A 2006-ban végzett kísérlet során egy képeskönyvet adtak a gyereknek, ami egy történetet mesélt el Miráról, aki felkel, majd elmegy vásárolni, hogy új ruhát vegyen az esti buliba. A különbség az volt, hogy az egyik csoportban Barbie szerepelt a képeken, a másikon a 44-es méretű ruhákat viselő Emme nevű baba. A harmadikban semleges, emberalakok nélküli fotókat mutattak.
Ezután a lányoknak el kellett dönteniük, igazak-e rájuk bizonyos állítások, melyek közé a kinézetükre vonatkozó pozitív állításokat rejtettek. Azoknak, akik a Barbie-könyvet nézegették, kimutathatóan alacsonyabb volt az önértékelésük azoknál, akik a másik két albumot lapozgatták. A 7-8 éveseknél már azt is észre lehetett venni, hogy elsajátították a Barbie által sugallt testképet: a vékony alkatot tartották ideálisnak, míg Emme-et kövérnek gondolták.
Négy évvel később holland tudósok megismételték a kísérletet annyi különbséggel, hogy a kislányok játszhattak is a babákkal, illetve egy semleges legókészlettel. A tízperces játék után arra kérték a gyerekeket, válaszszák ki háromtálkányi eltérő színű csokidrazsé közül, melyik a finomabb.
A kérdőívek összesítéséből kiderült, hogy maga a játék nem befolyásolta a gyerekek énképét. Viszont azok, akik a normális testalkatú Emme-mel babáztak, sokkal több édességet ettek, mint a barbizó lányok.
A változás útján
Nem véletlen tehát, hogy Barbie-t rengetegen vádolják azzal, hogy kisebbségi komplexusba taszítja a nőket. A gyártó Mattel cég azonban addig nem szánta rá magát a szépségideál átalakítására, míg nem kezdtek el drasztikusan romlani az eladási mutatói.
Hogy felvegyék a versenyt a sokkal természetesebb nőképet sugárzó játékokkal, például a Jégvarázs vagány főszereplőiről, Elzáról és Annáról mintázott figurákkal, úgy döntöttek, hogy másféle testalkatú Barbie-kat is piacra dobnak. Mielőtt nekiálltak volna a Barbie-imázst lebontani, a legnagyobb titokban megmutatták a terméket a fogyasztóknak.
Az anyukáknak és a kislányoknak azt kellett eldönteniük, mennyire tetszenek nekik a teltkarcsú („curvy”), a magas („tall”) és az alacsony („petite”) Barbie-k, akiknek nemcsak az alkata, hanem a bőr- és hajszíne is jelentősen eltért a megszokottól. A felnőtteknek rögtön bejött az újítás, mert magukra ismertek a babákban.
A gyerekek is szívesen játszottak velük, de állították, ez nem Barbie. Mert Barbie vékony, magas, szőke és kék szemű. Úgy jó, ahogy van.
