Sokszor még benyomásunk sincs arról, hogy a barátaink valódi érzelmei milyenek. Máskor meg azt élhetjük át, hogy a másiknak nincs szándékában olyan érzelmi erőfeszítéseket mozgósítani, amelyek lehetővé tennék, hogy a barátsági/rokoni kapcsolat valóban megteljen őszinteséggel és bizalommal. 

Mindezt az „én és a többiek” képletben, a „mindenki egyért” jegyében. A „velem nincs baj” attitűd így kiegészül a „mindenki más olyan, amilyen” magyarázó elvével, és máris készen van az az építmény, amelynek a tetején egyedül lehet ücsörögni. Amikor saját érzelmi működésünket magyarázzuk, legtöbbször elsőre külső okokat hozunk fel. A világ, a munkám, a tanáraim, a pénz, a szüleim, a gyerekkorom…

Ebben sok igazság lehet, mégis azt kell mondanunk, felnőttkorban, némi önreflexióval már lehet azért látni, hogy önmagunk felelőssége hol van a rendszerben.

Mikor segítünk?

Az emberi elmében eredendően optikai és pszichológiai vakfoltok vannak, és az elme egyik legügyesebb trükkjeként azt a kellemes téveszmét táplálta belénk, hogy nekünk személy szerint nincs egyetlenegy sem. Azt a jelenséget, mely a bennünk élő meggyőződés, hogy pontosan, reálisan és elfogulatlanul látjuk a helyzetet, „naiv realizmusnak” nevezik. E szerint azt feltételezzük, hogy az értelmes emberek ugyanúgy látják a dolgokat, ahogy mi. Ha nem értenek egyet velünk, nyilvánvaló, hogy nem látnak tisztán. Tehát, ha elmondom valakinek a véleményemet, akkor egyet kell értenie velem. Ha nem teszi, akkor azért nem, mert nyilvánvalóan torzít. A saját ítéletünk elfogulatlannak és függetlennek látszik, ráadásul amint érintetté válunk egy ügyben, véleményünket a pontosság és megvilágosodás forrásának tekintjük: többéves szakirányú tapasztalatom szerint. Saját személyünk megítélése tehát meglehetősen szubjektív és elfogult. Ami tulajdonképpen teljesen érthető, azonban vannak az életben helyzetek, amikor segítenünk kellene másokon, és ehhez mozgósítanunk kellene érzelmeinket, erőfeszítéseinket.

Ki tud valóban segíteni?

A magabiztos emberek nyilvánítják ki a legtöbb együttérzést, könnyen ráhangolódnak mások bajára és azonnal a segítségükre sietnek. A szorongó emberek viszont túlzott érzékenységgel reagálnak mások bajára, amitől az csak még rosszabb állapotba kerül, mert átragad rá a szorongás. A mások sorsa felett aggodalmaskodó, szorongó emberek maguk is rossz állapotba kerülnek, tehát segítőből átváltoznak áldozattá.

Az érzelemkerülő embereknek viszont az empátia, az együttérzés is nehezükre esik, önvédelemből elzárkóznak minden érzelem elől, és lehetőleg azoktól is, akiket segíteni kéne. A másokról való gondoskodás tehát akkor a legerősebb, ha valakinek biztos talaj van a lába alatt, mert akkor nem merül el a másik érzéseiben, hanem képes fenntartani a sajátját, ami a segítségnyújtás, megértés alapja lehet.

Nagyon gyakran hallani olyan emberi történeteket, amelyekben a bajba jutott ismerős vagy családtag hiába kér támogatást, mert betegsége vagy munkahelyének elvesztése olyan ijesztő, hogy egyszerre egyedül találja magát. Ha azt kell átélni, hogy nem lehet számítani senkire, az még további szorongásokhoz vezet, mert nemcsak a saját problémákkal kell megküzdeni, hanem azzal a hatalmas csalódásérzéssel is, hogy cserbenhagyták.

A mindennapi életünkben egy állásvesztés és vele együtt az egzisztenciális bizonytalanság is elérheti, hogy a barátok és rokonok kicsit hátrább lépnek, mert a segítőkészség mondatainál attól félnek, hogy majd most pénzt kell kölcsönadniuk, fel kell karolniuk azt az embert, akinek helyzete számukra is ijesztő.

A biztonságérzet tehát növelheti az empátiát, és még a szorongó karaktereknek is segít, hogy átmeneti időre akár, de átélhetik az érzést. Azonban egy érzelemkerülő ember ekkor sem válik empatikussá, és nem jelenik meg nála altruisztikus érzelem.