Az örök szerelem
Természetesen nem mindegy, hogy milyen életkorban és kapcsolatok után tesszük fel valakinek a kérdést: „Szerinted létezik örök szerelem?”. Az érzések egy párkapcsolatban általában hullámzanak, és ez azt is jelenti, hogy jöhetnek mélypontok, csalódások, elhidegülés és távolodásérzés.
A jó szerelem kitartó és valóban összekötő érzelmi kapocs. Lehetőséget ad arra, hogy a „minden veszni látszik” helyzetekből is kijöjjenek a felek, és jó kilátásokkal átvészeljék a nehéz időszakot. Segít abban is, hogy konstruktív megoldások szülessenek a konfliktusokra, vagyis nem a negatív érzelmek kiáradása jellemzi.
Az örök szerelem tehát inkább olyan érzés, amelyben a bizalom és az őszinteség is jelen van, és a megoldások nem a másik fél kárára történnek, hanem kettejükért. Egy pár már új egészet alkot, nem két ember külön, hanem egy új minőség, más szabályokkal és érzelmi feltételekkel.
Kölcsönösség, tisztelet, figyelem
Ha prózai módon, lélektani fogalmakkal definiáljuk a szerelmet, akkor azt mondhatjuk, a két fél kölcsönösen képes kielégíteni egymás érzelmi szükségletét. A kölcsönösség mellett a tisztelet és a figyelem a két legfontosabb feltétel, melyek megléte elengedhetetlen ahhoz, hogy két ember nehézségek és hullámvölgyek közepette is kitartson egymás mellett. Mert az élet sajnos nem egy filmforgatókönyv, ahol az író mindvégig a happy endre törekszik. Általában a mai hétköznapok nehézségei sorozatosan próbára teszik a kapcsolatok szakítószilárdságát.
Ha azt gondoljuk tehát, hogy az élet egy rózsaszín álom is lehet, ha ügyesek vagyunk, akkor biztosított a csalódásunk, mert a realitás sok konfliktushelyzetet teremt, amiket nem tudunk kiküszöbölni.
Azonban az ábrándozás és a vágy a boldogságra természetes emberi tulajdonságunk, de felnőtt nőként vagy férfiként, esetleges rossz tapasztalatokkal a múltban nem szabad elvárnunk valakitől, hogy beteljesítse álmainkat. A fantázia sokszor segít abban, hogy átszínezzük a valóságot, és ebből erőt merítsünk. Azonban nem mindegy, hogy mennyire távolodunk el a realitástól. Azok a belső képek, melyeket a „talajon állva” alkotunk, segítenek. Amelyek viszont mesevilágba röpítenek, sokszor inkább a csalódás érzését táplálják, mikor „visszaszállunk a földre”.
„Ebből így elég!” – Miért fontos, hogy megtanuljon nemet mondani?
„Én csak boldog akarok lenni végre”
Boldogságérzésünk leginkább annak függvénye, mennyire vagyunk képesek saját önismeretünk és szubjektív pozitív érzelmeink „használatára”. A párkapcsolatok nagy részében valóban jelen van egyfajta bizalmatlanság, ami a kudarctól, a megcsalatástól, az elhagyástól látszik megóvni, de valójában nehézzé teszi, hogy két ember lehetőséget adjon egymásnak.
Ha valaki állandóan attól tart, hogy bizonytalan idő múlva úgyis elhagyják, mert ilyen tapasztalatai vannak, akkor önkéntelen stratégiája a függetlenség érzésének a fenntartása lesz, mert szüksége van a maga által előállított biztonságra, ha már a kapcsolatában képtelen átélni azt. Ez a függetlenségi törekvés valójában az elköteleződéstől való félelem megtestesítője, ami azon tudattalan érzelmek működését is elindítja, melyek elérik, hogy szakítássá fajuljon egy helyzet. Így áll elő, hogy aki legjobban attól tart, hogy nem fogják szeretni, eléri, hogy ez a valóságban meg is történjen. És bár ez a legkomolyabb félelme valakinek, mégis megkönnyebbülést okoz a csalódás, mert megerősíti a tudattalan meggyőződést: „tudtam, hogy biztonságosabb egyedül”.
Ez a pesszimista forgatókönyv nem szokatlan manapság. Nem nagyon hiszünk már az „örök szerelem” és a kitartás erejében… Holott egy jó kapcsolatban a mézeshetek elmúltával a hétköznapokban még mindig működik az összetartozás és a szeretet érzése. Van benne kíváncsiság és érdeklődés a másik irányában, tehát jó úton halad a kapcsolat afelé, hogy mindketten azt érezhessék, biztonságban és nem unalomban élnek.
Aki „ringbe száll…”
Egy párkapcsolatban az őszinteség és a kölcsönös tisztelet teszi lehetővé, hogy az érzelmek hőfokának csökkenése esetén is megmaradjon a hűség. A mai fogalmaink között ez utóbbi is átalakulóban van, sokan nem is hisznek már benne, olyan nehéz megtartani, hiszen lépten-nyomon a „Cseréld le, vegyél újat!” életformára ösztönöznek, ami egyben az emberi kapcsolatok értékrendszerét is nagyban változtatja. Sokszor gondoljuk, hogy mikor egy harmadik „belép” a kapcsolat terébe, fel kell venni a kesztyűt…
Háromszög szituáció alakul ki valójában, mikor két nő harcolni kezd a vágyott férfiért. A legfontosabb érzelmek ilyenkor általában a féltékenység, harag, düh a másik nő ellenében, aki támadóként jelenik meg és veszélyezteti egy kapcsolat meglétét. Lélektanilag ilyenkor a két nő úgy vetélkedik, mintha a középen álló felnőtt férfit kiskorúsítaná, vagyis az „enyém-tied” relációban gondolkodnak, szinte kizárva a harmadikat és annak a vágyait. Ilyenkor látszik, hogy tudattalanul a meccset a férfi generálja, aki esetenként úgy viselkedik, mintha egyszerűen csak arról lenne szó, hogy aki győz, majd elnyeri méltó jutalmát. Nem feltétlenül jelenti ez a férfi passzivitását, de azt mindenképpen, hogy teret enged a női agressziónak, vagyis aktív beavatkozás nélkül kivárja a dolgok alakulását, miközben talán mindkét felet támogatja kicsit.
Ez teszi érthetőbbé, miért vannak olyan nők, akik sosem harcolnak, mert nincs igényük olyan győzelemre, ahol a férfi passzivitása ellenében nekik kell az agresszor szerepét vállalni. Aki nőként képes bármilyen cselekedetre azért, hogy a saját tulajdonát, a párkapcsolatát megtartsa, valójában nem lehet igazán nyugodt, mert ellenség bármikor jelentkezhet, ami csak azt jelzi, hogy újra fel kell venni a kesztyűt és ringbe kell szállni.
„Én már gyereket szeretnék, de a párom nem… Mit tegyek?”
Ha problémák vannak
Minden kapcsolatnak lehetnek mélypontjai, amikor nehezebb az élet. Nagyon fontos azonban, hogy két ember azt érzi-e: ketten legyőzzük, avagy azt: meg kell oldanom… Az utóbbi olyan érzelmi állapot, amely azt jelzi, hogy a társ nincs bevonva a problémamegoldásba, nincs felvilágosítva. Ilyen helyzetekben nyilvánvalóan a terhekkel küzdő társ irritálttá válhat, ingerlékenysége csak további hallgatást idézhet elő. Ez azonban a szeparáció állapota is, vagyis a másik fél kizárása az érzelmek egy bizonyos köréből.
Vannak párok, ahol ez bevett módja az együttélésnek a „megvárom, míg magától mondja” típusú attitűddel. Mások azonban aktívabbak, és állandóan kérdeznek. Bármelyik fajta mechanizmust működtetjük is, a legfontosabb, hogy igazodjunk a társunk problémamegoldó és konfliktuskezelő szokásaihoz. Ha ő olyan személyiség, akinek előbb magában kell meghányni-vetni a dolgot, és csak utána lehet kérdezni, akkor érdemes ezt az időszakot kivárni.
A segítség nem lehet erőszakos. Azzal csak a feszültség nő.
És akkor bármilyen évszakban és ünnepen nézhetnek egymás szemébe a felek, mert a közös erőfeszítések és nehézségek – jó esetben – erősítik az érzelmi kapcsot közöttük!
