Nem mai sztori
Míg huszon- és harmincévesen a nyár a bulikról és a fesztiválokról szól, a többség életében 35 felett eljön az az idő, amikor jólesik néhány napra kivonulni a civilizációból. Jólesik elindulni a hegyekbe, vagy csónakkal a Tiszán, élvezni a nomád körülményeket, a csendet, a kis közösségeket. Az elvonulás nem új keletű dolog, minden nagy világvallás hívei gyakorolták, amikor felkerestek egy kolostort, és mind a mai napig gyakorolhatják. Azért, hogy kitisztítsák az elméjüket, esetleg némasági fogadalommal csak a belső világukra figyeljenek, ahogy ennek mai verzióját a nagyszerű Ízek, imák, szerelmek című filmben is láthattuk.
Az elvonulásra tehát van igény, választhatunk szerzetesrendet, buddhista közösséget, vagy vallási irányzattól függetlenül, akár baráti társasággal is bevethetjük magunkat az erdőbe. Nyilván társasággal könnyebb, mint egyedül, de a társaságnak is meg kell hozni a mindenkire érvényes szabályokat arról, hogy milyen elvek szerint akarják tölteni ezt az időt. Egyedül elvonulni már komolyabb erőt igényel, de minden nehézsége mellett sok olyan hasznos felismerést hozhat, amely segít tovább építeni az életünket.
Aki rendszeresen gyakorolja
Sebestyén Erzsébet Tara kineziológust arról kérdeztük, mikor szánta rá magát először, és mit ad neki a rendszeres kiszállás a mindennapokból. – Nagyon fáradtnak éreztem magam, elegem volt mindenből és mindenkiből. Gondolom, leginkább a férjemből, mert az fogalmazódott meg bennem, hogy legszívesebben bevonulnék egy kolostorba. Vágytam egyedül lenni. Egy ismerősöm ajánlott egy helyet, Szécsényben a klarissza szerzeteseknél. Egyszemélyes, puritán berendezésű, fürdőszobás lakásokat, úgynevezett remeteségeket tartanak fenn a visszavonulni vágyók számára. Teljes ellátást biztosítanak, aki akar, részt vesz a reggeli és esti zsolozsmájukon, de ha beszélgetni szeretnénk egy nővérrel, arra is van lehetőség. Az egész udvarban és a lakásban mélységes béke honol.
Amikor először megérkeztem, azt éreztem, hirtelen „magamra omlottam”. Végtelenül jólesett egyedül maradni a saját gondolataimmal. Egy hetet töltöttem ott első alkalommal, aztán általában 5-10 napot, évente 1-2 alkalommal. Sosem vittem magammal telefont, internetet. Arra használtam ezt az időt, hogy önmagammal legyek. Írtam sokat. Az érzéseimet, a gondolataimat. Előfordult, hogy egész héten az ott-tartózkodásom alatt nem gyújtottam fényt. A nappal keltem és feküdtem – meséli. De ne higgyük, hogy olyan könnyű kiszakadni az életünkből, elviselni a magányt, a magunk társaságát, a gondolatainkat. – Az első alkalommal sokat sírtam.
Előtte éveken át húztam az igát, másokra figyeltem, neveltem a gyerekeket, két munkát is csináltam, egyetemre jártam, s nem sok idő jutott önmagamra. Így, amikor először egyedül maradtam, rendkívül üdítő volt. Azután mindegyik remeteségem kicsit másról szólt. Volt, amikor az érzelmi világomban tisztogattam különböző gyakorlatokkal. Volt, amikor olvastam. De soha nem beszéltem. És az is komoly lehetőség a befelé figyelésre. Isteni finom, ajándék állapot. Nem kell törődni egy héten át senkivel és semmivel. Csak lenni.
