Miből lesz a cserebogár?
A szülők valamikor a gyermekük két- és hároméves kora között szinte kivétel nélkül megtapasztalják, milyen érzés tehetetlenül szemlélni egy őrjöngő apróságot. A dühkitörések nagyon gyakoriak ebben az életkorban. Ez az a korszak, amikor egyre növekszik a gyerek igénye az önállóságra, miközben a szülőkhöz is szorosan kötődik. A függetlenség igénye természetes, hiszen ekkor jutnak a gyermekek olyan új készségek és képességek birtokába, amelyek lehetővé tesznek bizonyos fokú önállósodást. Az első évben a szülők számára a baba maga a boldogság: szoros kötődés alakul ki, szeretetteljes kapcsolat.
Ebben a kényelmes állapotban nagyon kevés konfliktus van a szülők és a gyermekek között. A második év azonban jelentős változásokat hoz: a gyerek megtanul járni, először csak rövid időre és bátortalanul, később egyre inkább „eltávolodik” a szülőktől, miközben persze továbbra is az jelenti a biztonságot, ha látja az anyukáját vagy az apukáját és hallja a hangjukat. Ahogy múlik az idő, ez is megváltozik. 18 hónaposan már nemcsak menni tud a gyermek, hanem szaladni, futni is, amely lehetővé teszi, hogy egyre nagyobb legyen a távolság a baba és a szülők között. Ezen túlmenően pedig új kognitív képességek birtokában képes megoldani olyan komoly problémákat is, mint például annak kitalálása, miként másszon fel a székre vagy hogyan üljön fel a konyhapultra. Már képes kommunikálni verbálisan is, el tudja magyarázni, mit szeretne.
Új érzések, vágyak
Mindamellett, hogy a gyermek rengeteg új dolgot tanul elképesztően rövid idő alatt, jelentősen bővül az érzelmi élete is. Megjelennek benne új érzések, vágyak. Szüksége van arra, hogy megvizsgálja az őt körülvevő világot, magabiztos és független legyen, és kifejezze az örömét az új tapasztalatokért. Ugyanakkor dühös és csalódott lesz, ha a vágyai beteljesülését apja vagy anyja megakadályozza. Először szembesül azzal, hogy a szülők határokat szabnak az ő tevékenységének. Az összecsapás elkerülhetetlen, hiszen továbbra is szüksége van a szülőkre, de az önálló felfedezésekre is. Ezeknek a látszólag ellentétes szükségleteknek a kielégítése időnként intenzív kitöréseket eredményez.
A szülő feladata, hogy segítse a gyermekének megismerni a világot, miközben korlátokat állít fel. Ezeknek a korlátoknak a hatására kezd el fejlődni a gyerek önkontrollja. A legfontosabb tehát egy biztonságos háttér megteremtése, a határok szigorú kijelölése és a kommunikáció. A lényeg pedig az, hogy a határok létrehozása nem büntetés, hanem a gyermekek segítése a fejlődésben.
Határok kijelölése
Hogyan kell kijelölni a határokat? Nem egyszerű feladat, a gesztusok és a jelzések segítenek. Ha a gyerek olyat csinál, amit nem lenne szabad, nézzen a szemébe, és határozottan mondja azt, hogy „nem”. Tegyük fel, hogy a gyermeke a dohányzóasztalon hagyott magazint lapozgatja, majd hirtelen elkezdi kitépkedni belőle a lapokat. Valószínűleg már sokszor megbeszélték, hogy a képeket ő is megnézheti, de széttépni nem szabad az újságot. Nézzen a szemébe, mutasson rá a szétszakadt lapokra és enyhén emelkedett hangon, határozottan mondja azt, hogy „nem”.
Ha a gyerek folytatja, ismételje meg a kérést. Ha erre sem reagál, vegye el tőle a magazint. Nagy valószínűséggel a gyermek sírni kezd, talán még toporzékolni is fog. Most jön a nehéz feladat: megértetni, hogy nem büntetni akarja őt. Lássuk be, a lapok eltépése igazán jó móka volt, gyermeke joggal mérges, hogy a szórakozásának vége szakadt. Miközben simogatja a hátát, mondja el neki, hogy ön megérti, mit érez. „Haragszol, amiért elvettem a magazint, ugye? De megegyeztünk, hogy újságot, könyvet nem tépsz szét.” Amikor megnyugodott, visszaadhatja a magazint, megerősítve, hogy az oldalakat nem lehet széttépni.
