A párkapcsolat és a disszonanciák
Sok kutató szerint a kapcsolatokban a felek folyamatosan egyensúlyoznak a kompromisszumok és disszonanciák között. Először azt a döntésüket igazolják, hogy együtt akarnak lenni, majd azt, hogy együtt akarnak maradni. A legfontosabb kérdés, kik azok, akiknek sikerül, akiknek pozitív érzelmei megmaradnak egymás iránt, és miért alakul ki másoknál ennek éppen az ellenkezője, a kínlódás és boldogtalanság, mely azonban ugyanúgy együtt maradásra késztetheti a feleket. Minden kapcsolat íratlan könyvében lesznek bizonyos szabályok a viselkedésről, az elérhető szabadságfokról.
Egyfajta kódex ez, mely később egyre fontosabb szerephez jut. Sok esetben derül ki, hogy az abszolút demokratikusan felállított szabályok elméletileg jól festettek, azonban, ha ténylegesen megtörténtek dolgok vagy csak egyszerűen múltak az évek, akkor már mindenki másképp reagál. A „Hogy lehetsz ilyen?!” szituációkban jól látszik, mennyi ki nem mondott elvárás van a levegőben, de már ellenséges hangulatban. Az önigazolás és a disszonancia kapcsolata meglehetősen fontos. Azok a párok, akiknél az önigazolás lesz az erősebb, ott a már látható disszonanciák, vagyis a másik hibái, a boldogtalanságuk, a feloldhatatlannak látszó konfliktusok furcsamód csak még inkább erősítik az együtt maradást. Minél több disszonancia jelentkezik, annál erősebbé válhat az önigazolás kényszere. Mindez annak érdekében történik, hogy ne kelljen szembenézni a lehangoló valósággal, a rossz párválasztással, azzal, hogy valójában annyi éven át egy kudarcba fúló kapcsolatba fektettek annyi energiát.
A párok nagy része ragaszkodik ehhez a disszonancia-csökkentéshez, és úgy maradnak együtt, hogy közösen már valójában nem csinálnak semmit, eltávolodva élnek egymás mellett, és egyre ellenségesebb lesz a viszonyuk. Ha azonban az eltávolodás folyamata egy hógolyó, amely gyakran lavinává változik, és megindul a hibáztatás folyamata, amely az önigazolás erejével együtt már romboló tényező, olyankor már nem jut hely az empátiának.
„Én tudom, hogy miért jutottunk ide! Miattad!”
A hibáztatás folyamatában először mindenki megbocsátó. Ha kirobban valamilyen konfliktus, a felek könnyedén felmentik a másikat és valamilyen külső okot találnak, mely elegendő magyarázattal szolgál ahhoz, hogy a megbocsátás megtörténjen. Amikor azonban az érzelmek hőfoka már alacsonyabb, és az összekötő szálak vékonyabbak, akkor a hibáztatás iránya megfordul. Ha egy férj este morcosan konstatálja, hogy megint nincs elmosogatva, akkor egy jobb időszakban a feleség azt mondhatja: „biztosan feszült napod volt, azért lettél ilyen ideges rögtön!” A hibáztatás ilyenkor eseti magyarázatot tartalmaz, és egyben a partner megértését is.
Amikor azonban súlyosabb az érzelmi konfliktushelyzet, akkor egy feleség azt mondhatja: „Hihetetlen, hogy milyen igazságtalan vagy! Nem látod, hogy egész nap gürcöltem?” Amiben látjuk, hogy már a másik személyisége a magyarázat, már nincs arról szó, hogy „valami” okozza a problémát. A kapcsolat kezdetén oly fontos önigazolás – mely szerint együtt kell maradni és ez lesz a legboldogabb dolog a világon – tehát már különválik a felek között, és a vita csak arról szól, „én vagyok a jó, te meg a rossz, aki ezt az egészet okozza!”.
Minden pár életében vannak konfliktusok és nyűgök, amelyek megoldásakor a felek közötti személyiségbeli különbségek nem vezetnek szakadáshoz. Ha viszont elérkeznek abba a szakaszba, ahol már a szakadás látszik, ott a hajdani megoldások helyett a legtermészetesebben vezetik le a magyarázatokat abból, ami a kettejük közötti különbség következménye. Így változik át a „te fáradt vagy és ezért morcos” feloldás a „te lehetetlen alak vagy, mindig is az voltál” feloldhatatlan helyzetté. Ha ez az érzelmi helyzet rutinná válik, akkor egy idő után természetesnek veszik a felek, hogy ez már így működik.
