Miért zúdítunk indokolatlanul annyi dühöt egy ismeretlen emberre?
Erre a kérdésre az első válaszunk az lehetne: olyan a helyzet, mintha sokan úgy élnének, hogy épp vissza tudják fogni haragjukat és indulataikat, ami aztán bármilyen adandó alkalommal kirobban. Aaron T. Beck írja, hogy amikor egy ember hétköznapi vitába keveredik, minden érzékével az ellenségre koncentrál. Ahogy a fenti kis történetben is látjuk, két ismeretlen felnőtt között alakul ki egy olyan helyzet, melyben az egyik úgy kommunikál, mintha tisztában lenne a másik gondolataival, érzelmeivel, szándékaival. Valósággá válik számára az a kép, amit valójában ő alkotott, és aminek egyébként semmi köze nem volt a realitáshoz. Ez a viselkedés olykor kulcsfontosságú lehet. Például akkor, ha valóban ellenünk irányuló támadásról van szó, melyet időben kell észlelnünk és reagálnunk rá.
Ám az életben manapság rengeteg olyan szituáció adódik, amikor a „másikról feltételezett rosszindulat” valójában saját projekciónk, vagyis önmagunk érzelmi állapotának a kivetítése. Ma már tudjuk, hogy ilyen helyzetekben nem elegendő, ha valakit rávezetünk arra, hogy változtassa meg hibás viselkedését és több jóérzést próbáljon tanúsítani mások irányában, mert ha az illető el is határozza ezt, abban a pillanatban köddé válik a szándéka, mihelyst fellobban a dühe, ami mindent elsöpör. Mikor elvész a racionális kommunikáció lehetősége, olykor viszi magával a civilizált viselkedésre való képességet is. Ilyenkor látunk fiatal anyát magából kivetkőzve ordítani, az úton autósokat öklöt rázni és a pénztárak előtti sorban ugrásra kész, feszült embereket, akik mintha csak azt figyelnék, hogy ki akarja őket hátrányos helyzetbe hozni azzal, hogy rossz sorba áll.
Amikor azonnali döntéssel kizárólag rosszindulatot és rossz szándékot vagyunk képesek feltételezni egy másik emberről, gyakran saját indítékaink és beállítódásaink eredményét látjuk, amelyben a világot olyannak érzékeljük, ahol katasztrofális dolgok történnek, ha nem ugrunk azonnal. Ez azonban egy sablon, amelyet mi készítünk, és amely csak arra szolgál, hogy gyanakvásunkat önigazolással erősítsük.
Harag vagy gyűlölet?
A gyűlölet érzését valószínűleg mindenki ismeri, azt a mély és erős negatív hullámot, amely mindent elsöpörhet, a józan észt és az emberi kapcsolatok megszokott kereteit is. Látunk hosszú párkapcsolatokat, melyekben a házasfelek alakítanak ki olyan játszmákat, ahol a harag a kötőanyag, és olyan kamasz-szülő háborúkat, ahol a zabolázatlan és kibeszéletlen érzelmek egyszer csak kommunikációs szakadékot hoznak létre. De míg a harag oldódni képes, a gyűlölet, ha egyszer kialakult, gyakran fennmarad, mert folyamatos konfliktus tartja fenn.
Azonban a konfliktus nem minden esetben valódi. Gyakran látjuk, hogy az emberi kapcsolatokban valójában a sértettség, hiúság, irigység, tehetetlenség érzése táplálja a negatív érzelmeket, és az a késztetés, hogy elégtételt vegyünk a másikon, olyan megtorlás, amelyben nem a másik fél az okozó vagy elkövető. Ezekben az esetekben a saját érzelmek vezetnek ahhoz az állapothoz, hogy a feszültség egy robbanással oldódjon, és újabb gyűlöletszikra lobbanhasson. További jellemző lehet, hogy az igazi agresszor, önmagát is megtévesztve, másik szerepben érzi magát. Mikor egy sofőr az úton ledudál egy másikat, vagy az utcán lehord valaki egy ismeretlent, vagy a munkahelyen a főnök intéz megsemmisítő szavakat a be osztottjához, akkor általában ezt azért teszi, mert önmagát érzi hátrányos helyzetűnek. Amiért nem tud gyorsabban menni, amiért felidegesítették vagy nincs kész időben a feladat.
Ahogy látjuk, az agresszor áldozatnak érzi magát, aki kénytelen így megoldani a helyzetet. Ez a valóság teljes átalakítása, amikor a harag tárgya tűnik a támadónak. Ez az érzelmi attitűd adja aztán meg a felmentést arra, hogy miért kell ennyire agresszívan viselkedni.
20 DOLOG AMIT MINDEN NŐNEK TUDNIA KELL A JÓ SZEXRŐL
MISZTIKUM ÉS PAZAR TERMÉSZET – SKÓCIA, TE VARÁZSLATOS