Aki kapcsolatra vágyik, tehát elérhetetlen legyen?
Kötetnyi a szakirodalma és széles palettájú a kapcsolódó szorongások tárháza a párkapcsolati ismerkedésnek. Aki sikertelennek érzi magát, átéli, hogy telnek-múlnak a hónapok és évek, nő a szorongása. Az önértékelés területén mutatkozó stressz következtében a párkapcsolat létesítése gigászi méretű feladattá válhat. Mindkét nemnél a „biztosan valami baj van velem” gondolatok már szorongást jeleznek, és mindenki mást a sikeres többiekhez sorolva, akár kisebbrendűségi érzés is megjelenhet. A Hawaii Egyetem kutatója, Hatfield arra szeretett volna rájönni, miért tartja masszívan magát az a mítosz, hogy „nehezen megszerezhetőnek kell látszani”.
Kísérletükben férfiakat kérdeztek arról, hogy olyan valakivel randiznának szívesebben, aki odavan egy kapcsolatért, vagy olyannal, aki megugráltatja őket? A férfiak többsége válaszában kifejtette, hogy mindkét változatnak megvannak az előnyei és a hátrányai. A könnyen megszerezhető nőkkel vidám és ellazult az együttlét, viszont nyilvánosság előtt zavarba ejtőek lehetnek, a nehezen megkaphatóak viszont ugyan jót tesznek az egójuknak, de sokszor barátságtalanok, hidegek és hajlamosak megalázni párjukat a barátok előtt. A kísérlet végére a kutatók azt találták, hogy a választást nagyban az befolyásolta pozitívan, ha az illető nő azt a benyomást keltette, hogy általában nehezen megszerezhető (tehát ritkaságszámba megy és érdemes választani), ugyanakkor az adott helyzetben lelkesedést mutat a lehetséges kapcsolat és a másik fél irányában.
Hasonlóan pozitív eredményt hoz az érintés (egy futó mozdulat a felkaron), aminek evolúciós háttere van. Ha egy képen látunk valakit, aki megérint egy másikat, a kísérleti személyek az érintőt ítélik meg magasabb státusúnak. A kutatók szerint különösen fontossá válik ez a mozdulat ismerkedési helyzetben, ahol talán nincs is tudatos érzékelés az érintést illetően, érzelmi hatása mégis megjelenik.
Mindenkinek sikerül, csak nekem nem…
Az optimális személyiségfejlődés során természetes kíváncsisággal és vágyakkal közelít egymás felé két kisgyerek/kamasz/tinédzser. Ilyenkor alakul ki a kölcsönösség és a nyílt kommunikáció, ami a későbbiekben a szociabilitás (társas kapcsolódás képessége) alapja lesz. Nincsenek még olyan előítéletek és bizalmatlan érzések, amelyek gátként elválasztanák a két szerelmes tinédzsert, bizalommal és jó szándékkal kezdeményeznek, mert a kapcsolódás vágya egyre erősebb.
Sokan vannak azonban, akiknek ezek az évek is inkább az egyedüllétről szóltak, mert szorongással telített érzésekkel küzdöttek. A tudattalan testkép problémái („nem vagyok vonzó”, „csúnya vagyok”) és az érzelmi ellenállás ilyenkor a magány felé indít el mindenkit, mert az a biztonságos állapot, amelyben nincs csalódás, veszteség, kudarc és szorongás. A felnőttkori helyzetek azonban újra felidézik azokat a vágyakat, amelyek arról szólnak: jó lenne kapcsolatban élni, valakihez kötődni, és átélni közös élményeket. Ilyenkor fordul mindkét nem újra az ismerkedés felé, olykor olyan tudattalan hárításokkal, melyekről nem is tud, de amelyek képesek megakadályozni a sikeres találkozásokat.
A tudattalan motiváció általában erősebb az eldöntött tudatos mondatoknál, és gyakran eredményezi azt, hogy mégis a kudarc jelenik meg, megerősítve az eredeti érzelmi attitűdöt: „Ugye, hogy nekem nem megy?”
