Lívia, 48 éves
Hipertrófiás kardiomiopátiám van. Ez ritka állapot, amelyben a kamrák fala megvastagszik. Amíg nem diagnosztizáltak, a légszomj és a mellkasi fájdalom mellett gyakran el is ájultam. Nem látszik rajtam, de most már három-négy lépcső is megmászhatatlan akadály számomra. Volt, hogy a férjem vitt autóval a kórházba, mozgássérültkártyával parkoltunk, és amikor kiszálltam, egy fiatal lány rám nézett, és megvetően azt mondta: „Nem is néz ki betegnek, miért foglalja el mások elől a helyet?” Iszonyúan dühös lettem, és csak annyit mondtam, szívátültetésre várok, és semmi mást nem szeretnék, csak jogtalanul használni a kártyát.
Alexandra, 45 éves
A húszas éveim közepén gyakran ájultam el, látszólag minden ok nélkül. Kivizsgáltak, gyakorlatilag minden eredményem negatív lett. Végül megszületett a diagnózis: vazovagális syncope. Ez tulajdonképpen a közönséges ájulás, amit erős érzelmi megterhelés, huzamos állás vált ki. Az orvosok tanácsa az volt, hogy próbáljam kerülni az ájulást kiváltó helyzeteket… Évekig sikerült, de szülés után megint egyre többször ájultam el, a legváratlanabb helyzetekben: bevásárlás közben, a játszótéren, miközben a kisfiam hintázott. A családom sokat segített, ők támogattak a nehéz időkben. Tudom, még a közeli ismerőseimnek is furcsa, hogy bár semmi, szemmel látható bajom nincs, mégis időnként elájulok.
Klára, 27 éves
Az én keresztem a premenstruációs diszfóriás rendellenesség (PMDD), ami a PMS egy igen súlyos fajtája. A menstruációt megelőző negyedik napon kezdődik, és a vérzés első három napjáig tart. Ez azt jelenti, hogy kb. 1 hétig havonta elmerülök egy sötét lyukba, ahonnan, úgy tűnik, lehetetlen kimászni. Ha csak valaki megemeli a hangját, vagy „úgy” néz rám, már sírok. Mert a PMS kellemetlen tünetein – haspuffadás, mell érzékenysége – túl a PMDD-re a szélsőséges hangulatváltozás, szorongás, depresszió, haragos és ingerlékeny állapot a jellemző. Ezt az időszakot csak nyugtatók segítségével tudom túlélni. Hiába kérik, hogy szedjem össze magam, nem megy. Ez is a része annak, ami, aki vagyok… Minden hónapban egy hétre betegállományban vagyok, úgy, hogy nem is vagyok beteg – legalábbis egy külső szemlélő szerint.
Rita, 42 éves
Hosszú ideje harcolok a depresszióval. Vannak rosszabb és jobb napjaim. Valahogy az évek alatt megtanultam kezelni a helyzetet. Meglepő módon a legmélyebb pontokon is képes vagyok lezuhanyozni és kisminkelni magam, miközben persze elnyel a sötétség. Ezért fordulhatott elő, hogy a múltkor a kórházban a nővér azt mondta, ne csináljam már itt a fesztivált, egy depressziós nem így néz ki. Tudom, hogy az embereknek határozott elképzeléseik vannak arról, hogyan néz ki egy mentális beteg, de hogy egy egészségügyi dolgozó is azt várja, hogy a tankönyvekben leírt módon jelenjek meg a terápián, az már engem is meglepett. Higgyék el, nagyon sokan vagyunk, akiken nem látszik, hogy éppen a démonainkkal küzdünk.
Melinda, 34 éves
Én személy szerint nem szeretek beszélni a betegségemről. Amikor ugyanis kiderül, hogy fibromyalgiában szenvedek, azonnal elkezdenek sajnálni – de csak miután megállapították, hogy semmi sem látszik rajtam. A betegségem kiterjedt izomfájdalommal jár, néha mozdulni sem tudok. Igyekszem a pozitív dolgokra koncentrálni, nem sajnálom magam. Teszem a dolgomat, és megpróbálok úgy élni, mintha időről időre nem bénítana le a fájdalom.
