Illés Fanni soha nem volt még olyan jó formában, mint idén tavasszal. Tokióra való készülés helyett azonban otthon maradt, virágot nevelt, sorozatmaratont tartott.

Edzeni kell a lelket is

Az idei lett volna a negyedik paralimpiád.

A kezdeti sokkot felváltotta az elfogadás, és amióta tudjuk, hogy jövőre rendezik meg az ötkarikás játékokat, könnyebb az edzés. A paralimpiai csapat tagjai közül elsőnek jutottam be: tavaly nyáron Londonban vb-aranyat szereztem, ez egyenes út volt Tokióba. És bár a versenyek hiányoznak, örülök, hogy egyáltalán úszhatok, tavasszal ugyanis kimaradt hat hét. Ami elég hosszú idő ahhoz, hogy veszítsek a formámból.

Tizenöt év versenyzés után nem ismeretlen számodra a kényszerpihenő.

2012-ben London után váll-, 2018-ban pedig egy könyökműtét miatt kellett több hétre leállnom. Szerencsés vagyok, nagyon könnyen regenerálódik a szervezetem, bár ebben nyilván közrejátszik a másfél évtizedes napi 10-12 kilométernyi úszás és két óra kondizás. De azért amikor először ugrottam a medencébe május elején, keresni kellett, merre van a karom, merre a csapattársak… Nem csak fizikailag, fejben is erősnek kell lenni ahhoz, hogy az ember visszanyerje a formáját. Sőt lelkileg talán még nehezebb is a dolog. Úgy mész el a kényszerpihenőre, hogy életed legjobb formájában vagy, tudod, mire vagy képes, majd az első edzésen csak kapkodod a fejed: miért megy ez ilyen nehezen? Edzeni kell a lelket is.

Most azonban más volt a pihenő, mint a műtétek után: ha vízben nem is, szárazföldön folyamatosan edzettél, igaz?

Igen, sport nélkül el sem tudom képzelni az életem. Tudom, ha valaha abbahagyom az úszást, akkor is mozogni fogok: valamennyi „mocorgás” nélkül nem telhet el nap. Elvégeztem egy edzői OKJ-s képzést is, mégsem gondolom, hogy ez lenne az én utam. Nem vagyok elég szigorú, nem tudnám kínozni az embereket.

Kínoz az edződ?

Dehogy! Inkább ő az, aki leállít, ha túledzeném magam. Amire hajlamos vagyok… Másképp fogalmazok: nincs meg bennem a kellő pedagógiai érzék, ami ahhoz kell, hogy eredményes edző legyek. Motivációs trénerként viszont el tudom képzelni magam, több előadást tartottam már és csupa pozitív visszajelzést kaptam.

 

„Az edzőm kihozza belőlem azt, amire képes vagyok”

Igaz, hogy a rosszul sikerült londoni paralimpia után azt fontolgattad, felhagysz a sporttal?

Igen. Mivel halogattam a vállműtétet, nem voltam jó formában, ami az eredményen is meglátszott. Már ez is padlóra küldött, és csak ezután jött a műtét. Akkor éreztem életemben először, hogy segítségre szorulok. Gondolj bele, milyen kiszolgáltatott egy láb nélküli ember, ha még egy végtagot „elveszít”. Semmit nem tudtam csinálni, még a kerekesszéket sem voltam képes hajtani egy karral.

Mi hozott vissza?

Inkább ki: Szabó Álmos, a Vasas Paraúszó Szakosztály vezetője. Akkoriban még nem volt az edzőm, és nem is volt ott Londonban, itthonról kommentátorként vezetett közvetítéseket. Sötétebb napjaim egyikén olvasgattam, nézegettem az olimpiai nyilatkozatokat. Álmos az egyikben csillogó szemmel beszélt rólam, azt mondta, biztos benne, hogy képes vagyok jobb eredményeket hozni. Azóta ő az edzőm. Nagyon jól megértjük egymást, tudja, hogyan kell motiválni, mikor kell még erősebben hajtani, és mikor megálljt parancsolni, ha én a sérülést kockáztatva is tovább dolgoznék. A rivaldafényben az olimpikon áll, de sehol sem lennék Álmos nélkül. Remek edző, nagyon jól kijövünk egymással. Elég csak rám néznie, már tudja, milyen formában vagyok éppen, akár lelkileg, akár fizikailag. Mint már említettem, ő az, aki visszahúz, ha túlhajtanám magam. A végtelenségig tudom feszegetni a határaimat, ráadásul elég nagy a fájdalom küszöböm. Így gyakran lenne sérülés az edzés vége – ha nem lenne Álmos. Mindent megbeszélünk, tudja, mire vagyok képes és ki is hozza azt belőlem.

A „csakazértis” mentalitás az élsportban igen hasznos

Életed legjobbját úsztad Londonban, azóta életmódot váltottál – miért volt szükség a változtatásra?

Gyakori tévhit, hogy az élsportoló mindig tökéletes formában van. Hiába edzem napi sok-sok órát, ha az étkezésre nem figyelek oda. Magam talán soha nem voltam megelégedve a testemmel, és soha nem a lábam miatt, inkább fogyni, szálkásodni szerettem volna. Édesszájú vagyok, jöhet a csoki minden formában és mennyiségben, imádom a tésztákat, és ettem sok húst is. Persze, jó időt úsztam Londonban, de sokszor voltam fáradt, levert. A klubom ismertetett össze egy dietetikussal, akivel azonnal megtaláltuk a közös hangot. Amióta az általa írt étrend szerint étkezem, határozottan javult a teljesítményem és a hangulatom is! Már nem vagyok annyira fáradt az edzések után, kevésbé savasodom. Meg kellett tanulnom jól táplálkozni: addig soha nem reggeliztem, keveset és egyáltalán nem azt ettem, amire szüksége volt a szervezetemnek. Most rendszereztem az étkezésemet, csupa egészséges alapanyagból főzök, illetve nagy szerepe van a jó teljesítményben és eredményekben a megfelelő vitaminoknak és táplálékkiegészítőknek is. Ahogy egy hobbisportolónál, úgy az én esetemben is igaz, hogy a szép alak 70 százalékban étkezés, 30 százalékban pedig a sport eredménye. Persze nem mondom, hogy könnyű édesség nélkül élni. Vannak csalónapok, amikor lecsúszik a fagyi. De tudom, inkább az agyam, mint a testem kívánja.

Hogyan lesz úszó egy kislányból, akinek az első vízzel kapcsolatos élménye fulladás közeli?

Máig emlékszem a pillanatra, öt éves lehettem: nem ért le a lábam – hogy ért volna?! – a Balatonban. A szüleim tovább próbálkoztak. Ismertek, tudták, hogy mennyire makacs, „csakazértis” típus vagyok, ez a mentalitás pedig az élsportban igen hasznos. Budapestre hoztak, hogy tanuljak meg úszni, de a Hajós Alfréd uszodában hatalmas hisztit csaptam, nem voltam hajlandó bemenni a vízbe. Aztán 12 éves koromban orvos javasolta az úszást a gerincferdülésem miatt. Három hét alatt három úszásnemben tanultam meg úszni. Rövid időn belül legyőztem apát. Abban az évben nyert paralimpiát Pásztory Dóri, ezt és a gyors fejlődést jelnek vette a család, versenyezni kezdtem.

Ki a példaképed?

Nem vagyok rajongó típus, ha mégis példaképet kellene említenem, az Hosszú Katinka lenne. Együtt edzünk a Duna Arénában, mindig lenyűgöz az az erő és kitartás, ahogyan dolgozik, hogy képes felállni akkor is, ha időnként elbukik.

„Elfogadtam magam”

Te is mindig felállsz.

Ez a szüleim következetességének köszönhető. Nem volt otthon semmi kivételezés, ép emberként neveltek, hiszen ha egyszer ők már nem lesznek, gondoskodnom kell magamról. Integrált iskolába és edzésekre jártam. Megtanultam, hogy keménynek kell lennem, mert az élet is kemény. Főleg, ha az embernek nincs lába.

Volt benned neheztelés a szüleid iránt?

Talán kisgyerek koromban. Soha nem felejtem a nyári napokat, amikor műlábbal tanultam járni, míg a többi gyerek odakinn játszott. Egyáltalán nem könnyű ám műlábon egyensúlyozni! Mégis hordtam, évekig. A falunk, Rezi nem volt akadálymentesített, sőt Zalaegerszeg sem, ahová iskolába és edzeni jártam. Nem részletezem, milyen érzés egy kamasznak állandóan magyarázkodni, hogy nem azért járok mankóval, mert eltört a lábam… Ma már nem hordom a protézist. El sem tudom mondani, mennyire szabadnak érzem magam a kerekesszékben! Utólag jöttem rá, de a műlábbal másnak akartam tűnni. A kerekesszékben egyértelmű a dolog, nincs takargatnivalóm. Nehéz volt az út, de kiegyensúlyozott felnőtt lettem. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy így neveltek, különben ma nem lennék az, aki. Elfogadtam magam: ép testben élek ép életet.

EZ IS ÉRDEKELHET:

• Eke Angéla: „A futás nekem most egyfajta terápia is”
• Tájfutás: Játszva versenyezni a természetben