Az elfojtás a legismertebb elhárító mechanizmus, melynek jelentőségét Freud ismerte fel. Egy ösztönösen kialakuló gondolatot, vágyat, motívumot, amely a tudatban megjelenik, a kontrolláló felettes Én nem engedélyez (mert illetlen, mert a szülők tiltják, mert a társadalom elítéli stb.), ezért ez a vágy a tudatalattiba szorul. Azonban nem lehet teljesen kiszorítani, gyakran később ismét megpróbál bejutni a tudatba. Az ösztönénnek ezek az áttörései aztán olyan „tévcselekedetekben” nyilvánulnak meg, mint az elszólás, az elírás, az elhallás. Freudi elszólás, szoktuk mondani, még ha nem is tudjuk pontosan, mit takar a kifejezés. Nos, az előbb leírt jelenséget. Nagyon sok lelki energia kell ahhoz, hogy amit elfojtunk, azt a tudatalattiban tartsuk, és ne engedjük ki onnan. Minél inkább elfojtja valaki az ösztönimpulzusait és életvágyait, annál több energiát használ fel az elfojtási munkához, és ez fékezi feszültségmentes teljesítőképességét.
Miben segít a pszichoanalízis?
Az elfojtott tartalmakat a pszichoanalízis során visszahozzák a tudatalattiból, hogy eljussanak a tudatosításhoz és a tudatos megoldáshoz. Mindehhez négyféle technikát alkalmaznak: a szabad asszociációk elemzését, az álmok elemzését, a tudatosítással szembeni ellenállások elemzését és a terapeutára átvitt érzések, indulatok elemzését. Sikeres terápia után a megoldott konfliktus nem okoz többé lelki tüneteket, és az ember újra egészségesnek érzi magát.
Mi történik, ha elfojtunk egy vágyat, érzést?
A tudatalatti szférája a nyugati civilizációban az elfojtási tevékenység következtében a legtöbb embernél sokkal nagyobb, mint a tudaté. Az elfojtás elhárító mechanizmusa tehát olyan gyakori és elterjedt, hogy szinte normálisnak lehet tekinteni. Többnyire akkor folyamodunk elfojtáshoz, ha a problémával való tudatos, nyílt foglalkozás félelmet vagy bűntudatot kelt. Amikor képtelenek vagyunk helytállni, szembenézni egy konfliktussal vagy problémával. Gyakran keletkezik elfojtás, például olyan helyzetekben, amikor félelmet keltő, tekintélyes személyekkel kell szembenézni. Amikor a főnökkel szemben meg kell adni magunkat, bár tudjuk, hogy igazunk van. A jogos tiltakozást nem tudjuk kinyilvánítani, leszorítjuk a tudatalattiba. Sokan ezt alkalmazkodásnak hiszik, pedig nem az. Az elfojtott tiltakozás és bosszúság azonban a tudatalattiban nem foszlik semmivé. További feldolgozáson megy keresztül, hogy megakadályozódjon ismételt felbukkanása a tudatban. Az elfojtó védekezést további elhárító munka követi. Erre több lehetőség van, egyebek között az azonosulás a tekintéllyel. Amikor az elnyomónak még igazat is adunk, elfogadjuk az agresszióját. De létezik olyan hárítás is, amikor az elfojtott tartalmakat az ember kivetíti embertársaira: nem nekem van tiltott szexuális kívánságom, hanem nekik. Nem én szeretnék tiltakozni az elnyomás ellen, hanem ők. Az elfojtás végül olyan jól sikerül, hogy már nem is tudjuk, mit és milyen okból fojtottunk el.
Fotó: shutterstock
A kivetítés, avagy projekció
Jellegzetes hárító mechanizmus a kivetítés, vagy szakszóval projekció. Ez az elfojtás mellett jelentkezik. A tudatalattiba száműzött tartalmakat más személyekre vetíti ki az ember, hevesen bírálja és küzd ellenük. A féltékenység lehet például a saját elnyomott szexuális vágyak kivetítése. A prűd emberek, akiknek szigorú a szexuális erkölcsük, az elnyomott szexuális vágyakat kivetítik a külvilágba, és hevesen tiltakoznak mások romlott erkölcse miatt. Az elfojtás erőssége jól érzékelhető a támadás hevességén, minél inkább felháborít valakit a másik szexuális szabadossága, annál több energiát fordít saját vágyainak leküzdésére. Akik elfojtották a vágyaikat, egyet akarnak megtanítani a szabadoknak: nélkülözni, nélkülözni, nélkülözni.
A kivetítésnek van egy másik formája is, amely nem az elfojtásokon alapszik. A rokonszenves embernek, mondjuk egy sikeres színésznek pozitív jellemzőket tulajdonítunk, míg egy bűnözőt például leértékelünk, és olyan negatív tulajdonságokkal is felruházzuk, amelyek nincsenek neki. Ezt az aránytévesztést Halo-effektusnak nevezik, lényege, hogy a pozitív alakot pozitívan egészítjük ki, a negatívot meg negatív tulajdonságokkal ruházzuk fel. Kivetítésre a múltbeli tapasztalatok és élmények alapján is sor kerülhet. A vörös hajúakkal, a sztárokkal, a romákkal, a parkolóőrökkel kapcsolatban szerzett negatív tapasztalatokat általánosítjuk és átvisszük mindenkire, aki abba a csoportba tartozik. Ha a főnökünk emlékeztet az elnyomó tulajdonságokkal rendelkező apánkra, akkor a főnökre fogjuk vetíteni apánk további tulajdonságait. A kivetítés a valóság téves felméréséhez vezet, torz kép keletkezik. Pszichológiai tévedéseknek minden ember ki van téve, nem csak a beteg. A hangulatok is kivetítésre csábítanak. A félénk úgy látja, mindenütt veszélyek leselkednek rá, minden erőteljesebb zajra összerezzen. A depressziós ember szürkének látja a világot, a szerelmes pedig rózsaszínnek. Azonban a hangulatból eredő kivetítések rendszerint ártalmatlanok, nem úgy, mint azok, melyek az elfojtásból származnak. Ezek azért veszélyesebbek, mert korlátozzák az ember felismerő képességét és cselekvési szabadságát.
És ha nem sikerül kivetíteni?
Ha nem sikerül az elfojtás, nem sikerül kivetíteni az elfojtott tartalmakat, akkor agresszívan önmaga ellen fordul az ember, és tüneteket produkál. Testi és lelki tünetek egyaránt előfordulnak. A testi tünetek sokfélék: hideg kéz és láb a vérkeringési zavarok miatt, izzadási rohamokra való hajlam, szabálytalan szívverés, szúró érzés szívtájon, szédülés, magas és alacsony vérnyomás, gyomor- és bélfekélyek, fejfájás. A pszichikai tünetek pedig: nyugtalanság, feszültség, ingerlékenység, könnyedség hiánya, kisebbségi érzés, növekvő ijedékenység. Mindannyian éltünk át már efféle tüneteket, akár napokig, hetekig is. De ha hosszú ideje fennáll több tünet is, érdemes pszichológus vagy kineziológus segítségét kérni, hogy visszanyerjük életerőnket és életkedvünket.
Felhasznált irodalom: Peter Lauster: Ne hagyd magad Mérték Kiadó 2004
