Nem volt könnyű inkognitóban bejutnom egy pszichodráma-csoport foglalkozásának egyik napjára, hiszen a csoportvezetők (ketten vezették az órát) féltek, hogy ha a társaságban kiderül, hogy újságíró vagyok, akkor elvész az oly értékes bizalom egymás iránt. Természetesen titoktartás is köt bennünket, ezért írásomban neveket egyáltalán nem, de szituációkat is csak bizonyos határig fogok említeni.
Mire való a pszichodráma?
A pszichodráma módszerét Jacob Levi Moreno dolgozta ki a múlt század első felében, mint akcióelvű, cselekvésközpontú csoportpszichoterápiás módszert. Magyarországon a hetvenes évek elején honosította meg Mérei Ferenc.
A pszichodráma alapgondolata szerint az emberi spontaneitás és kreativitás a cselekvésbe ágyazódva érvényesül, és így képes az ember bizonyos helyzeteket tudatosítani, feldolgozni. A drámázás a szavakkal és a szavakon túl is, érzelmi és értelmi szinten is átélhetővé teszi az érzelmeket, élményeket így a foglalkozások terápiává alakulnak.
(forrás: Magyar Pszichodráma Egyesület)
Kétkedő és szkeptikus ember lévén, nehezen tudtam elképzelni, hogy tizenakárhány vadidegen ember társaságában olyan érzelmi, spirituális élményeket fogok megélni, melyeket közeli hozzátartozóimmal addig sohasem. De a barátságos helyszínre érve első pillantásra lemérhető volt, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki kételyekkel küzd.
A feszültséget oldandó, ismerkedős játékokkal kezdünk, pontosan olyanokkal, amelyektől mindig mindenki kellemetlenül érzi magát. Az eredmény azonban nem marad el, pár perc után rájövünk, hogy a másiknak ugyanolyan nehezére esik indiánszökellésben ugrálni, mint nekünk, és ez mindenkit megnyugtat.
Levelek a semmibe
A kellő ismerkedés és feszültség-levezetés végeztével jöhet a munka. Színes papírlapokra kell levelet írnunk annak a számunkra fontos személynek, akinek valamiért nem tudjuk, vagy nem akarjuk elmondani a közlendőnket. Van, aki azonnal pillangókkal, virágokkal díszíti a soha postára nem kerülő üzenetet, de olyan is akad, aki hosszú percekig csak a lapot bámulja. Csönd van. Valaki elsírja magát. Ez erőt ad a megnyíláshoz másoknak is, egyre több zsebkendő kerül elő. Egy nőt már annyira ráz a zokogás, hogy alig kap levegőt, ettől mindenki kicsit zavarba jön. A fiúk-férfiak látványosan nehezebben kezelik a helyzetet a nőknél, persze az a férfi, aki egyszer már eljut egy ilyen foglalkozásra, nyilván mégis csak könnyebben vetkőzi le a gátlásait, mint az „átlagos” pasik.
Magam bizony nem merek a magánéletem fájdalmas (és még lezáratlan) szakaszához nyúlni, egy régi kapcsolatomat választom levelem tárgyául.
Amikor a levelek elkészülnek, arra kérnek minket, küldjük el gondolatban a levelünket a címzettnek. Lehetőség van felolvasni a levelet, de nem sokan vállalkoznak rá. Végül a jelentkezők közül kiválasztunk egyvalakit, aki „személyesen” is megbeszélheti a címzettel, amit közölni szeretne vele.
Megrázó élmény
Körben ülünk, a kör közepén a Levélíró és a Címzett, akit a csoport egy másik tagja személyesít meg. A Levélíró olvasni kezdi levelét. Közben sír. A teremben olyan csend van, hogy az ablaküvegnek csapódó légy zaja hangzavarnak tűnik. A felolvasás befejeztével a kör közepén állók helyet cserélnek, és a Levélíróból Címzett, a Címzettből Levélíró lesz. A Címzett most válaszolhat a levél írójának, elmondhatja, ő vajon mit érez. Vagyis, tulajdonképpen megbeszélik a levél tartalmát. Ez a furcsa párbeszéd addig zajlik, míg az eredeti Levélíró úgy nem érzi, hogy a problémáját sikerült valóban tisztáznia partnerével.
A szituáció végén úgy éreztem magam, mint akit kifacsartak. Nem érdekelt, hogy mások sírni láttak, a fájdalom és a katarzis közös volt. Középen állt egy lány, meztelenre csupaszított lélekkel, és próbálta meggyőzni magát arról, hogy egy szörnyű tragédia után mégis van remény a normális életre. Én úgy éreztem, árulást követtem el, hiszen nem mertem vállalni a saját valódi drámámat, pedig talán megoldást találhattam volna rá e körben. De féltem attól, hogy túlzottan meg kell nyílnom ehhez.
A múlt árnyai
A néhány órás foglalkozás után még napokig magányra és gondolkodásra vágytam. Úgy éreztem, megváltozott bennem valami. Könnyebbnek, és – talán nagyképűen hangzik, de – bölcsebb éreztem magam. Talán a feltétlen elfogadás, vagy valamiféle személyes megvilágosodás volt az oka, nem tudom. Mindenesetre, a levelem Címzettjét valahogy mégis „behívtam”, és rájöttem, hogy ez a szál az életemben mindvégig eldolgozatlan volt, most azonban a helyére került. Sokat tanultam az esetből. Egyebek között azt, hogy jobb a múltat feldolgozni, ahelyett, hogy rendetlenül eltemetnénk, és hogy amíg nincs rend a lelkünkben, addig sohasem fogjuk megtalálni azt az életünkben.
