Ezt a krízisállapotot először Alexandra Robbins és Abbie Williams 2001-ben megjelent Quarter Life Crisis című könyvükben írták le. A krízissel azok a huszonévesek jellemezhetők, akik bár jó állást kaptak, a munkahelyükkel elégedetlenek, nem érzik jól magukat, másra vágynak. De idetartoznak a helyüket az életben nem találó fiatalok is. A jövő kiszámíthatatlansága, az elvárások és a valóság ütközése, a tapasztalatok, a tervek hiánya mind lényeges eleme a krízis kialakulásának. A kapunyitási pánikkal küzdő fiatalok megoldási mechanizmusa a semmittevés, a passzivitás, ami a nagyfokú elégedetlenségből fakad. A jelenséggel járó legjellemzőbb érzések: a nyugtalanság, a félelem, a zavarodottság, a bizonytalanság és a depresszió, melyek valódi krízishelyzetre utaló tünetek.
Miért nem megy a kapunyitás?
„A mai huszonévesek nem a koruknak megfelelő biológiai elvárásoknak engedelmeskednek, hanem egy képzelt társadalmi, még inkább egy valóságos gazdasági nyomásnak” – írja Szvetelszky Zsuzsa pszichológus a jelenségről szóló 2003-as cikkében. A biológiai, fejlődési elvárások szerint már a szakmai és párkapcsolati elköteleződések lennének a legfontosabb feladatok ebben az élethelyzetben. A serdülőkori identitáskeresés és krízis manapság azonban elhúzódhat a továbbtanulás miatt. Huszonéves fiatalok még otthon laknak, kvázi gyerekstátusban maradnak a családban. A kapunyitási pánikban jelentkező döntési bizonytalanság és a nyomott érzések mind-mind a serdülőkori problémáinkra emlékeztetnek. Idézzük fel, mennyiszer vonogattuk a vállunkat, ha dönteni kellett, hányszor mondtunk inkább nemet a komolyabb mérlegelés helyett, és mennyire könnyen változtattuk „identitásainkat”. A diáklét tehát késleltetheti az identitás végleges kifejlődését, a döntések halogatása, a saját utak keresése a serdülőkor után is központi tényező marad – írja Bernáth László pszichológus. A periódus elhúzódása azzal fenyegeti a fiatalt, hogy a serdülőkori személyiségjellemzők állandósulnak, és az egyén a krízisek, és konfliktusok szintjén marad, nem alakul ki benne egy pálya iránti elköteleződés és pályaidentifikáció. Az identitáskrízisben lévő fiatalok leginkább döntésképtelenek és passzívak. Az identitáskeresés fázisában megrekedt fiatalok pedig belefognak ebbe, belekapnak abba, nincs stabil, integrált énképük, életvezetésük tekintetében nem tudnak valamilyen lényeges célra összpontosítani. Ők azok, akik pénzügyi szakról átnyergelnek művészettörténetre, majd matematikát és buddhista filozófiát tanulnak.
A legtöbb felnőtt ember a munkájával azonosul, azonban a krízist átélők nem szívesen teszik ezt, hiszen vagy nincs munkájuk, vagy nem tartják kielégítőnek. A problémakörhöz hozzátartozik az is, hogy a mai szabad demokráciákban és fogyasztói társadalomban a lehetőségek hálózata szinte végtelen, folyamatosan választanunk kellene. Lehetőleg az igazit, mert attól leszünk egyéniségek. Az igazi kólát, cipőt, lakást, egyetemi szakot, munkát, pasit. Ki nem járt még úgy ruhaüzletben, hogy a felpróbálgatott tucatnyi jó, jó, de nem az igazi cucc közül nem tudott választani, és a végén üres kézzel távozott a boltból? A szabadság, a folyamatos döntési kényszer és a társadalomban megmutatkozó egyre nagyobb különbségekből fakadó folyamatos összehasonlítgatás megbéníthatja az embert. Ha ehhez hozzávesszük az identitáskeresés problematikáját, még nehezebb elképzelni elköteleződést bármi iránt. A szinglijelenség mögött is sokszor hasonló okok húzódnak meg. Huszonévesen már az intim, biztonságos kapcsolatokon szokott lenni a hangsúly, ha azonban az identitáskeresés elhúzódik, ezen a téren sem tud kialakulni biztonságos elköteleződés.
Fotó: Shutterstock
Kilábalni a krízisből – vagy elkerülni
A krízissel járó bizonytalanság egyik ellenszere az információ: ha megfelelően tájékozódunk arról, hogy mi vár minket a munkaerőpiacon, kevésbé bénulunk le tőle, valamint a megfelelő információk realizálják elvárásainkat, így könnyebben tudunk célokat kialakítani. Kérdezzünk hát ismerősöktől, tanároktól, a vágyott szakmában dolgozóktól! Nem érdemes lebecsülni a társas kapcsolati tőke erejét. Látogassunk el az egyetemeken egyébként ingyenesen elérhető karrier- és életvezetési tanácsadókba. Ezenkívül célirányos állásbörzék, szakmai konferenciák, ismeretbővítő tréningek segíthetik az orientációt a munka világában. És a legfontosabb: el kell kezdeni dolgozni – minél előbb, annál jobb. Elég csak némi diákmunka az elején, majd szakmai gyakorlat, nem kell a tanulmányok rovására mennie. Kutatások szerint már a kismértékű munkatapasztalat is hozzájárul ahhoz, hogy a munkaerőpiacra kilépve, erősebb kontrollt érezzünk az események fölött.
A függetlenség és felelősség a magánéletben is fontos, érdemes, de nem kell feltétlenül kell elköltözni otthonról ahhoz, hogy az ember önellátó felnőtt életformát folytasson. Ehhez egyrészt a szülőnek is engednie kell a gyerek leválását, de a fiatal se hagyja tovább kiszolgálni magát a mamahotelban. Régen is egy fedél alatt éltek a generációk, de attól még, hogy valaki anyagi okok miatt nem tud saját lakást fenntartani, nem kell továbbra is a gyereket játszania.
A társadalom megváltozott, a mai fiatal generáció élete merőben más, mint a korábbié, ezt el kell fogadni. A munkaerő piacán is változnak a körülmények, rugalmasságra, folyamatos tanulásra és mobilitásra van szüksége annak, aki boldogulni akar. Nem az első munkahelyünkről fogunk nyugdíjba menni, ezért nem kell amellett szükségszerűen elköteleződni. Ha megfelelő ismereteink, tapasztalataink vannak a munka világából, körvonalazódhat egy hosszú távú terv, felismerhetjük a számunkra fontos értékeket, és kialakíthatjuk azt az életpályát, amely iránt megfelelő alázattal elköteleződhetünk.
