Mivel lehet becsábítani a gyerekeket a sport világába? Itt is, mint az élet más területein, a példamutatás a leghatékonyabb „módszer”. Abban a családban, ahol a szülők rendszeresen sportolnak és a családtagok együtt is hódolnak a mozgás élvezetének, ott a gyerekek is nagyobb eséllyel fognak sportos életet élni. A közös kirándulás, kerékpározás, korcsolyázás, síelés, szánkózás, úszás, tollasozás stb. – főként, ha az egy jó móka – ösztönző erejű, kellemes élmény a gyerek számára.
ERŐ, MELY A SPORTBAN TART
A mozgásban megélt öröm óriási benntartó erővel bír. – Ahhoz, hogy a gyerek megélje az örömöt a sportban, kell egy olyan tevékenység, amelyben érzi, hogy fejlődik. Ha már az első néhány edzésen megtanult valamit – például néhány karcsapást tud úszni –, az számára egy olyan erő, amely ott fogja tartani – állapítja meg Kovács Krisztina sportszakpszichológus.
Emellett fontos tényező még a társaság és az edző személyisége, szakmai felkészültsége is. Kis szerencsével találhatnak olyan közösséget, ahol elég sokan vannak a gyerek korcsoportjából, és az edzővel jó kapcsolatot tud kialakítani a lurkó. Már néhány edzés után kiderül, hogy a gyermekünk beleszeretett-e abba a sportba, amit éppen kipróbál, és az is, hogy illik-e hozzá a csapatsport vagy inkább egyéni sportoló alkat. A szakember azt javasolja, ne hagyjuk, hogy a gyerek kiskorában – három-négy évesen – leragadjon egyféle sportnál, hanem többféle mozgásformát próbáljon ki, például menjen úszni, valamilyen labdajátékot játszani, tornázni stb., hogy minél több tapasztalatot szerezhessen. Hosszú távon kamatoztatni tudja majd a tanultakat a kiválasztott sportágban. Ez a hozzáállás a szülőknek is jó, mert ha nem kell mindjárt egy sportágat kiválasztani, akkor nem érzik azt, hogy óriási felelősség nehezedik rájuk.
SZÜLŐ-EDZŐ-SPORTOLÓ HÁROMSZÖG
Minél többféle sportban próbálja ki magát a gyerek, annál hamarabb talál rá a számára legideálisabb mozgásformára. S ha már adott a hely és a felszerelés is, akkor a fókusz az edző-szülő-sportoló háromszögre tevődik át. Ennek a három félnek az együttműködésén, harmonikus viszonyán múlik ugyanis, hogy a gyermek hogyan érzi magát az edzéseken és azt is befolyásolhatja, hogy hogyan teljesít. Ha a szülő agresszíven lép fel, kiabál, verbálisan bántalmazza a gyermekét, az ellenfél csapatot, a játékvezetőt stb., azzal nyilvánvalóan kárt okoz. Ám az edzők sokszor azt is nehezményezik, hogy miért szól bele az edzésbe, miért ad instrukciókat, egyáltalán miért beszél a gyerekkel a sportról?
A sportpszichológus szerint fontos, hogy a szülőt is megértsük, hiszen a legjobbat szeretné adni a gyerekének: támogatni őt. De milyen a jó támogatás? Honnan tudja a szülő, hogy annak, ahogyan az edző éppen beszél, célja van-e, vagy pedig tényleg nem megfelelően kommunikál? Vagy például azt, hogy a gyermek teljesítményének hátterében az áll-e, hogy még nem kezdett el serdülni, ezért kicsit hátrányban van, vagy pedig nem részesül minőségi felkészítésben? Felvetődik a kérdés: mindig megfelelő információáramlás van a felek között? A gyerek is és az edző is annyi visszajelzést ad a szülőnek, amennyire szüksége van? Kell-e, hogy a szülő ennyit informálódjon a gyermeke sportolásáról?
– Számos kutatásban azt emelik ki, közepes szintű szülői részvétel szükséges ahhoz, hogy a gyerek jó eredményeket érjen el a sportjában és megfelelően fejlődjön – mondja Kovács Krisztina. – Mert ha nincs érdeklődés, nincs támasz – információs vagy érzelmi támasz és persze anyagi és időbeli áldozat –, akkor a gyerek sportoltatása nem működik. Viszont jó, ha a szülő ráérez arra, hogy milyen mértékben folyhat bele a gyermeke és az edző tevékenységébe. Ez egyáltalán nem könnyű feladat, hiszen mindhármuknak más az igénye.
Ha a gyerek konfliktusba kerül a szülővel vagy az edzővel, netán a szülő és az edző között alakul ki nézeteltérés, és már nem képesek maguk megoldani a problémát, akkor érdemes szakemberhez, sportpszichológushoz fordulni.
