Többen a felvett pihenő testtartással, időnként az órájukra pillantva, mobiltelefont nyomkodva, mellkasuk előtt összekulcsolt karokkal ácsorognak, első ránézésre semmibe bámuló szemekkel a fülledt melegben. Volt, aki kihúzta magát, mint aki boldog és már-már mosolyogva állt szótlanul. De volt, aki a legkisebbre próbálta összehúzni magát, hogy még egy postán se vegyék észre.
Általában megszokott, hogy ahol sokan vannak ott nagy a zaj, de itt nem így volt. Csak azok ejtettek el időnként egy fél mondatot vagy haraptak el egy köszönést, akik épp sorra kerültek és ügyüket intézték. Éppen a csend hívta fel a figyelmemet erre a helyzetre.
Mit gondolhatnak az emberek negyed vagy félórányi csendben, sorban állva? Vajon a várakozással töltött percek egészét azzal töltik, hogy idegesítik magukat?
Ő már rég tudja…
Nem lehet tudni, de talán a piros ruhás hölgy összeráncolt homlokáról leolvasva, kiderül, hogy már megtervezte a gyerekek hazajutását az iskolából, úgy, hogy előtte még lesz ideje vásárolni is.
A középkorú férfi lehet, hogy a holnapi gyalogos életen morfondíroz, mert szervizbe viszi új autóját. Az idős néni talán azért nem teszi le nehéz szatyrát, nehogy elfelejtse kifelé menet. Kár volt előbb a boltba menni… Egy fiatal lány kihúzva magát egyenesen áll, szája szegletében olykor megjelenik egy mosoly. Boldognak tűnik. Szemeivel öt perce bámul egy két soros plakátot, nyilván elkalandozott.
Miért kell itt ennyit várni mindig? – háboroghat magában a középkorú, jól öltözött hölgy, aki szemeivel idegesen ide-oda tekintget, ha kell százszor szúrósan ránéz a postai alkalmazottra, mintha minden pillantásával gyorsítana rajta valamennyit. Láthatóan így hergeli tovább önmagát.
Egy idős úr hosszú évtizedek sorban állási tapasztalatával nyugodtan vár a sorára. Valószínű ő már rég tudja, hogy kár ezen mérgelődni.
Kellenek ilyen várakozó percek
Ezek a sorban állós, öt-tíz percek nem vesznek el annyit az életünkből, mint amennyire felfújjuk. Még jót is tesz, ha a nagy rohanásban, jövés-menésben kapunk egy kis szünetet. Kellenek ilyen várakozó percek, ahol ki-ki a maga életén elmélkedik vagy apróbb dolgokat tervez, esetleg megmosolyog valamit. Az ajtón kilépve úgyis feledésbe merül, mert vár a következő megoldandó feladat. Egy hét múlva pedig már azt sem tudjuk, melyik nap voltunk ügyünket intézni, hiszen nem volt annyira emlékezetes. Arra viszont megfelelt, hogy pihenjünk egyet, amit menet közben sosem tehetünk meg.
Így marad meg örökké érdekesnek ez a világ
Bizonyára ezek az emberek nem így gondolkodtak, ahogy megírtam, mert minden, amit kívülről látunk merőben más tud lenni, mint ami belül zajlik. Amennyit láthatunk egymásból, ugyanannyit, ha nem többet el is takarunk. Precízen fel lehet mérni bárki külsejét, viselkedését, de a gondolatai, érzései rejtve maradnak mindaddig, amíg meg nem osztja. Nagy szerencse, hogy nem látunk bele egymás fejébe, mert így marad meg örökké érdekesnek ez a világ.
