– A kíváncsiság nagyon gyakran leépül felnőttkorra – mondja dr. Buda László orvos, pszichiáter, a szomatodráma módszer megálmodója. – Amilyen kíváncsiak a gyerekek, sok felnőtt annyira fásult, szinte unja a saját világát. Számukra javaslom, hogy tegyenek fel maguknak kérdéseket. Olyat például, hogy: ki is vagyok?, mire vágyom a szívem mélyén?, hogy érzem magam egyedül, minden külső hatás nélkül?, mit jelent az, hogy tudatos lény vagyok és így tovább. Ha kitartóak tudnak maradni ebben a kutatásban, elmélyül bennük a kíváncsiság, és idővel megérzik, mennyi izgalmas felfedezés lehetősége rejlik saját magukban.
Bátraké a változás
Az életünket általában úgy rendezzük be, hogy kényelmes és biztonságos legyen. Ha már elég jól „bebetonozódunk”, sokszor egy betegség jelzi: ha nem változtatunk, nagy bajba kerülhetünk, lépnünk kell! Bátorságra, kockázatvállalási kedvre van szükségünk ahhoz, hogy merjünk az ismeretlenbe lépni. Bátor, kockázatos lépéseink közül néhányról aztán kiderül, hogy nem vezetnek sehová, de mégsem voltak feleslegesek, hiszen tapasztalatokat szereztünk általuk. Érdemes elhagyni a komfortzónánkat, mert ha hajlandók vagyunk legalább egy saroknyit kimozdulni, akkor az új kereszteződésből már más perspektíva nyílik számunkra.
Rengeteget tud az ember azon őrlődni, hogy adott helyzetben mi a jó döntés. A pszichiáter szerint a végtelen hezitálást lerövidíthetjük ezzel az egyszerű gondolattal: lehet, hogy teljesen mindegy, hogyan döntünk, előbb vagy utóbb úgyis arrafelé megyünk, ahová igyekszünk. Lehet, hogy nincs akkora jelentősége az adott döntésnek, hiszen bármelyik úton el tudunk jutni a célunkhoz, és az sem baj, ha esetleg később érünk oda. Ha így le tudjuk venni a döntés súlyának egy részét a vállunkról, könnyebben fog menni az elhatározás.
Éljük meg az érzelmeket!
A szakember úgy véli, hogy az újfajta megközelítés elsajátításához jó kiindulópont lehet a megengedő hozzáállás: ha zajlik bennünk egy folyamat, amely nem kellemes, adjunk teret annak, hogy zajlódhasson, ha fáj valami – fájhasson, ha szomorú egy helyzet –, lehessen szomorkodni stb.
Vannak bizonyos kapcsolati minták, visszatérő érzelmi helyzetek – melyek gyakran a szüleinkkel való kapcsolatunkhoz hasonlítanak –, amelyek akár egész életünkön át elkísérnek minket. – Ezeket a fontos témákat nem kell teljesen levenni a napirendről, hiszen nem is fog menni! – figyelmeztet dr. Buda László. – Nem megoldani kell őket, hanem inkább felfedezni, megismerni, megszelídíteni.
Gyógyító játékkal
A felnőtt emberek gyógyulásában is központi szerepet tölthet be a játék. Ezt tapasztalja a szakember, erre épül a terápiás praxisa, és szülőként is nagyon fontos szerepet szán a játéknak. Nevelési alapelve: „Örülök, ha tanulsz, csak ne menjen a játék rovására.”
Sok ember elveszíti a játékosságát, információk tömegével köti le magát, és csodálkozik azon, hogy jól informált, ám nagyon feszült, nyugtalan ember lesz. Mások kevésbé „ragasztják magukat” információkhoz, viszont figyelik önmagukat, kapcsolatban vannak a testükkel, ha kedvük szottyan táncolni, akkor táncolnak, és mindig készen állnak egy jó kis játékra, szívesen kapcsolódnak másokkal, meghitt viszonyba tudnak kerülni a körülöttük lévő világgal.
A testünkben zajló folyamatok tudatosításához is segítségül hívhatjuk a játékot. Személyiségünktől, lelki beállítódásunktól függően játszhatunk egyedül, egy segítőtárssal vagy akár csoportban is. Annak, aki a problémájához egyedül szeretne közel kerülni, a kivetítés ajánlott. Egy tárgyat – pl. párnát – is választhat a betegségének a megjelenítésére, vagy egyszerűen elképzelheti, hogy például a fájós torka egy személy, akinek elmondja – nem támadóan –, hogy mit érez, mennyire nehezen viseli el ezt az állapotot, és megkérdezheti a torkát megjelenítő képzeletbeli alaktól, hogy miért hozta létre ezt a gyulladást. A kérdés elmondása után érdemes szünetet tartani és aztán figyelni, várni a válaszra, amely képekben, gondolatokban vagy akár érzetekben is megjelenhet.
Azoknak az embereknek, akik könnyebben kapcsolódnak másokkal és szeretik a felnőtt „társasjátékokat”, ajánlott az ún. szomatodráma. Képzeljünk el öt embert, az egyik vezeti a játékot, a másik a főszereplő, a többi három őt segíti. A főszereplőnek nem kell beszélnie, esetleg egy-két szóval jelezheti, hogy mi az a téma, ami éppen foglalkoztatja. Kioszthat szerepeket a társainak (pl. te legyél a torkom, te a légcsövem, te a gyulladás), akiknek csak annyi a dolguk, hogy spontán, intuitív módon legyenek jelen. Ők gyakran nem ismerik a főszereplőt, mégis ráéreznek bizonyos dolgokra, sokszor olyasmiket mondanak vagy csinálnak, amelyekről csak ő tud.
– Azt tapasztalom, hogy aki még nem vett rész ilyen játékban, általában nagyon meglepődik, megérintődik, bevonódik – mondja dr. Buda László. – Megérzi, hogy itt az életének, a lelkének egy mélyebb, lényegibb rétege tárul fel. Ami előjön, azt el lehet kezdeni formálni, alakítani, kísérletezni vele, kommunikálni benne, a szereplőket mozgatni, és ezen keresztül gyógyító belső energetikai mintázatot létrehozni. Ez a játék érzelemgazdag, szórakoztató, de a leglényegesebb, hogy az illető lépéseket tehet afelé, hogy mélyebben megismerje és megszeresse önmagát, a gyógyulás már „csak” következmény.
- Szöveg: Kiss Eszter
- Szakértő: dr. Buda László
